Álvaro azonban sosem fogadta el ezt a vereséget.

No porque soñara soñara románticamente con ser padre.

Az igazság nyugtalanítóbb volt.

Éreznem kellett, hogy mindig nyitva áll előttem egy ajtó.

Egy alternatív élet.

Egyetlen kiút.

Hónapokkal a válás után rájött, hogy a harmadik embriót adminisztratív okok miatt még mindig tárolják.

És nem mondta el Mártának.

„Miért?” – kérdezte.

Álvaro túl sokáig várt a válasszal.

– Mert arra gondoltam, hogy egy nap talán vissza akarjuk szerezni.

Marta elfojtottan felnevetett.

–Mi? Már hónapok óta elváltak voltunk.

– Nem tudtam, mi fog történni.

Lucia úgy érezte, kezdi megérteni a férfit, akihez feleségül ment.

Álvaro nem ápolt szoros kapcsolatokat.

Elrekeszeltem őket.

Félig nyitva tartotta az ajtókat.

Vészhelyzeti tervként tartotta fenn az embereket.

Ezért hasonlítottam Martát Lucíához.

Ezért kereste Mártát, mielőtt megházasodott.

Ezért volt szüksége arra, hogy mindkettőjük továbbra is körülötte keringjen.

De a legrosszabb még hátra volt.

Lucía a mobiltelefonra mutatott.

– Ez nem magyarázza meg a dátumokkal kapcsolatos problémát.

Álvaro ismét lesütötte a tekintetét.

Márta suttogta:

– Mit csináltál az embrióval?

Csend.

—Álvaro.

– Megpróbáltam mozgatni.

Márta mozdulatlan maradt.

– Az engedélyem nélkül?

– Azt hittem, meg tudom oldani.

– Aláírtad nekem?

Nem válaszolt.

Márta hátrált egy lépést.

– Mondd, hogy nem hamisítottad meg az aláírásomat.

Álvaro felállt.

– Nem egészen így volt.

Lucia egy pillanatra lehunyta a szemét.

Ezt a taktikát már ismertem.

„Nem egészen így volt.”

„Túlzol.”

– Csak egy csók volt.

„Csak frusztrált voltam.”

Álvaro körül minden jelentéktelennek tűnt, amikor annak következményei lehettek.

– Aláírtad Martának? – kérdezte Lucía.

—Régi dokumentációt használtam az átutalás kezdeményezéséhez.

Marta a szája elé kapta a kezét.

– Ez meghamisítja a beleegyezésemet.

– Az eljárás akkor még nem fejeződött be.

-Így?

Ez a szó ott lebegett a levegőben.

Lúcia kinyitotta a szemét.

Álvaro az ablak felé nézett.

– Hónapokkal később felvettem a kapcsolatot egy Madridon kívüli közvetítő céggel.

Marta elsápadt.

-Szóval így?

Több próbálkozásba telt, mire kimondta.

Felmérte annak lehetőségét, hogy béranyaság révén felhasználja ezt az embriót egy olyan országban, ahol ez a folyamat bizonyos feltételek mellett legálisan megszervezhető.

Nem mondtam semmit Mártának.

Régi dokumentációk másolatait nyújtotta be, mintha érvényes hozzájáruló nyilatkozat lenne.

Lucia érezte, hogy a lábai nem reagálnak.

Leült.

– Mikor csináltad ezt?

Álvaro nem válaszolt.

Megismételte a kérdést.

-Amikor?

– Az esküvőnk előtt.

A levegő eltűnt a szobából.

Marta letette a telefont az asztalra.

– Miközben feleségül mentél hozzá, genetikai gyermeket szerveztél velem.

– Nem volt biztos, hogy sikerülni fog.

– Ez semmin sem változtat!

– Aztán leállítottam a folyamatot.

Lucia figyelte őt.

-Után?

Néma maradt.

És akkor tudta meg.

– Miután teherbe estem.

Álvarónak nem kellett válaszolnia.

Az arca tette ezt helyette.

Márta lassan leült.

Azon az estén először a két nő már nem riválisként tekintett egymásra.

Tisztán látták.

Nem választottam az egyiket a másikkal szemben.

Két egyidejű lehetőséget épített fel, hogy soha ne kelljen nélkülöznie valakit, aki megszervezi az életét, csodálja őt, és megadja neki a családot, amire vágyott.

Lucia mély fájdalmat érzett.

– Ezért kellettek a papírok.

Álvaro alig bólintott.

Az eredeti klinika eltérést észlelt az áthelyezési kérelemmel kapcsolatos régi fájlok áttekintése során. Az egyik aláírás nem egyezett meg Marta beleegyező nyilatkozatával.

Dr. Valdés kérdéseket kezdett feltenni.

Álvaro attól tartott, hogy közvetlenül felveszik vele a kapcsolatot.

Attól félt, hogy a randevúk bebizonyítják, hogy ő kezdte el ezt a folyamatot, miközben már komoly kapcsolatban állt Luciával.

És mindenekelőtt attól félt, hogy előkerül a Marta felhatalmazásának szimulálására használt dokumentum.

„Felhasználták az embriót?” – kérdezte Marta.

-Nem.

-Biztos vagy benne?

—Igen. A folyamatot blokkolták az átutalás előtt.

Marta néhány másodpercig nézte.

– Holnap magam is megnézem.

– Márta…

– Soha többé ne ejtsd ki a nevem, mintha még mindig jogod lenne felettem.

Lucia alig hallotta.

Gondolatai visszatértek az Álvaróval töltött első néhány hónaphoz.

A virágok.

A szeretetteljes üzenetek.

Beszélgetések gyerekekről.

Azon az estén, amikor a még mindig lapos hasára tette a kezét, és azt mondta, családot akar vele alapítani.

Miközben ezeket a szavakat kimondta, titokban még mindig egy reprodukciós projektet folytatott, amely az exfeleségéhez kapcsolódott.

Nem csupán egy egyszerű hűtlenségi esetről volt szó.

Ez egy olyan élet volt, amiben vészkijáratok is voltak.

Lúcia felkelt.

– Fogj egy bőröndöt.

– Nem rúghatsz ki csak így ki.

„Ma este nem fogom a holmijaidhoz nyúlni, és nem cserélem ki a zárakat. Az ügyvédem tökéletesen elmagyarázta, mit tehetek és mit nem. De egy hotelszobát is szervezett neked. Ha úgy döntesz, hogy maradsz, holnap megindítja a megfelelő jogi lépéseket.”

Álvaro meglepetten nézett rá.

– Foglaltál már egyáltalán szállodát?

–Tizenegy nappal ezelőtt még azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az, hogy lefeküdtél Martával.

Marta lesütötte a tekintetét.

Lucia folytatta:

– Most már tudom, hogy ez csak az első hazugság volt.

Álvaro közeledett.

– Elmehetnénk terápiára.

– Talán meg kellene tenned.

—Mi egy család vagyunk.

Lucia a hasára nézett.

Aztán ránézett.

„A fiammal egy család vagyunk. Te döntöd el, milyen apa akarsz lenni. De azt már eldöntötted, hogy milyen férj leszel.”