A házi feladat az volt, hogy felsorolja minden döntését, amit anyja csalódásának elkerülése érdekében hozott.

Egy összehajtott papírt csúsztatott az asztalon.

Kinyitottam, és a lista tetején láttam az esküvői tortát.

A szemem csípött, de tovább olvastam.

A lista tartalmazta a helyszínt, a vendéglistát, a teraszon lévő telefonhívást és a kabin előleget is.

Azt mondta, szégyellte, hogy a lista hosszúra bővült.

Megkérdeztem, mit tervez kezdeni a listával.

Azt mondta, tervezi, hogy nem növeli a hozzáadást.

Megkérdeztem, hogyan.

Azt mondta, már mondta Verának, hogy többé nem fog vele beszélni a házasságunkról.

Megkérdeztem a beszélgetés dátumát.

Azt mondta, a harmadik alkalom után történt.

Megkérdeztem, elfogadta-e.

Azt mondta, hogy sírt, majd két napig abbahagyta a hívást.

Bólintottam, és újra összehajtottam a papírt.

Megkérdezte, hogy hazajövök-e.

Azt mondtam, hogy egy hétre hazajövök próbaként.

Megkönnyebbültnek, majd óvatosnak tűnt.

Azt mondtam, hogy a tárgyalás során nem volt semmilyen kapcsolatot Verával bármi velünk kapcsolatban.

Ő beleegyezett.

Befejeztük a vacsorát, és külön sétáltunk az autóinkhoz.

Visszamentem Regina házához, és elmondtam neki a tervet.

Megkérdezte, hogy bízom-e a tervben.

Azt mondtam, jobban bízom a listában, mint az ígéretekben.

Megölelt, és azt mondta, hogy előkészíti a vendégszobát.

Másnap reggel újra összepakoltam a táskámat.

Ezúttal a legtöbb dolgomat Regina házában hagytam.

Könnyű távozást akartam, ha a hét kudarcot vall.

Clem az ajtónál találkozott, és szó nélkül elvette a táskát.

A ház olyan illatú volt, mint a tisztítószerek, amiket használt.

Az esküvői albumot is áthelyezte a dohányzóasztalról egy fiókba.

Észrevettem, és nem mondtam semmit.

Megettük a maradék elvitelre vett ételt, és megnéztünk egy filmet anélkül, hogy sokat beszéltünk volna.

Tízkor a telefonja rezegett Vera csengőhangjával.

Rám nézett, majd elnémította a hívást.

Láttam, ahogy lefelé teszi a telefont az asztalra.

Azt mondta, holnap visszahívja a munkából.

Bólintottam, és elmentem fogat mosni.

A fürdőszobában a tükörképemre néztem, és azon tűnődtem, vajon elég-e egyetlen némított hívás.

Ez nem volt elég.

Ez csak egy kezdet volt.

Bemásztam az ágyba, Clem pedig az oldalán maradt.

Egyikünk sem nyúlt át a köztünk lévő téren.

Elaludtam, miközben hallgattam, ahogy a ház lenyugszik.

Másnap reggel előbb ébredtem, és kávét főztem.

Bejött a konyhába, és megköszönte.

A pultnál álltunk, és ittunk anélkül, hogy betöltenénk volna a csendet.

Ő elment dolgozni, én pedig otthon maradtam.

Kinyitottam a laptopomat, és tovább frissítettem az önéletrajzomat.

A kurzor pislogott, miközben próbáltam professzionális nyelven leírni az elmúlt tizennyolc hónapot.

Semmi sem illett bele.

Becsuktam a laptopot, és végigsétáltam minden szobán.

Minden szobában egy kompromisszum emléke volt, amit megkötöttem.

Készítettem a szobákat, és elküldtem magamnak.

Szerettem volna feljegyződni az életről, amit talán elhagyok.

Clem hazajött bevásárlással, és megkérdezte, hogy telt a napom.

Azt mondtam, csendes volt.

Azt mondta, a csend jó.

Együtt főztünk vacsorát, és a hétköznapi mozdulatok furcsának tűntek.

A telefonja egész este a zsebében maradt.

Észrevettem, de még mindig nem lazítottam.

Vacsora után megkérdezte, szeretném-e újra beszélni a listáról.

Azt mondtam, hallani akarom, mit mondott a terapeuta az apjáról.

Azt mondta, hogy a terapeuta úgy véli, hogy az elhagyatottság félelme mindkét irányba létezik.

Vera félt, hogy elveszíti őt, ahogy az apját is elveszítette.

Félt, hogy elveszíti őt, ahogy apját is elveszítette.

Megkérdeztem, hol helyezkedem el ebben a félelemben.

Azt mondta, a terapeuta azt mondta neki, hogy nem lehetek felelősek a félelem gyógyításáért.

Megkérdeztem, hogy hiszik-e neki.

Azt mondta, próbál hinni neki.

Korábban lefeküdtünk a szokásosnál.

Ezúttal a takaró alatt nyúlt a kezemért.

Hagytam, hogy tartsa, de nem szorítottam vissza.

Másnap Vera hosszú e-mailt küldött Clemnek.

Ő kommentár nélkül továbbította nekem.

Azt írta, hogy kizárva érezte magát, és nem érti, mit tett rosszul.

Megkérte, hogy emlékezzen mindarra, amit feláldozott.

Kétszer is elolvastam az e-mailt, aztán töröltem.

Clem megkérdezte, mit gondolok, mit kellene tennünk.

Azt mondtam, ne csináljunk semmit.

Bólintott, és becsukta a laptopját.

Aznap este azt javasolta, sétáljunk körbe a környéken.

Negyven percig sétáltunk anélkül, hogy megemlítettük volna Verát, Marát vagy a tortát.

A hétköznapi beszélgetés olyan volt, mint egy elfelejtett nyelv.

Amikor visszatértünk, megkérdezte, hogy jól megy-e a tárgyalás.

Azt mondtam, még túl korai megmondani.

Elfogadta a választ.

A tárgyalás negyedik napján találkoztam Diane-nel ebédelni.

Megkérdezte, milyen érzés a ház.

Azt mondtam, olyan érzésem volt, mintha egy helyet látogatnék.

Azt mondta, így írta le Mara a lakásukat a végén.

Megkérdeztem Diane-t, hogy szerinte Clem tényleg meg tud változni.

Azt mondta, szerinte új viselkedést tanulhat.

Azt mondta, nem tudja, hogy meg tudja-e tanulni a régi félelmet.

Ezt a kitüntetést a nap hátralévő részében magammal vittem.

Clem hazajött, és a kanapén ültem, a csomagolt táskámmal mellettem.

Megállt az ajtóban, és megkérdezte, mi történik.

Mondtam, hogy a hét még nem ért véget, de tudnom kell valamit.

Megkérdezte, hogy mi?

Megkértem, hogy azonnal hívja fel Verát, és mondja el neki, hogy nem fog részt venni a születésnapi vacsoráján.

Rám meredt.

Mondtam, hogy a vacsora három hét múlva lesz, és ő már elkezdte a tervezést.

Azt mondta, még nem említette nekem a vacsorát.

Azt mondtam, ez a probléma.