A férjem aznap este úgy lépett be a fojtogató penészszagot árasztó, jéghideg lakásba, mintha nem hagyott volna minket hónapok óta a nyomor szélén éhezni, hanem csupán egy kissé elhúzódó, elegáns üzleti vacsoráról érkezett volna haza.

Ekkor Sári, felriadva a zajra, kiszaladt a hálószobából. A kopott, rózsaszín plüssbabáját görcsösen a mellkasához szorította, pici, sápadt lábujjaival mezítláb csúszkált a jéghideg padlón.
– Apa, kérlek ne kiabálj anyával… félek.
András lehajolt hozzá, de a mozdulata merev és idegen volt.
– Menj vissza aludni, Sári. Nincs semmi baj.
– Nem akarok veled menni. Bántod anyát.

A férjem megmerevedett, mintha a saját gyereke válasza egy hatalmas, fizikai pofon lett volna. Én azonnal leguggoltam Sári mellé, magamhoz öleltem, és éreztem, milyen ijesztően hideg a kis bokája.
– Itt maradsz velem, kicsim. Senki nem bánt többé – suttogtam a hajába.
– Mindannyian itt maradunk – tette hozzá Máté, és bátran a húga elé állt.

Valentina közben átnézte a következő, sűrűn gépelt lapokat. Titkos banki átutalások tengerentúli számlákra, gyanús ingatlanközvetítői számlák egy fantomcégtől, egy teljes körű ügyvédi meghatalmazás és három sűrűn teleírt oldal, amelyen mindenhol az én nevem állt. A betűk hasonlítottak a folyóírásomra, de valahogy túl mesterségesek, túl szépek voltak. Túl szabályosak ahhoz, hogy emberi kéz írja őket sietve.
– Ezt a meghatalmazást mikor írtad alá, Boglárka? – kérdezte Valentina, és a papírt az arcom elé tartotta.
– Soha életemben nem láttam ezt a papírt.
– A dokumentum szerint teljes és visszavonhatatlan engedélyt adtál a ház áron aluli eladására.
András idegesen elfordult, az ablakon át a sötét utcát bámulta.
– Boglárka akkor már mentálisan beteg volt. Depressziós. Nem emlékszik mindenre tisztán, gyógyszereket szedett!
– Aznap, a keltezés napján kórházban voltam a vakbelem miatt! – csattantam fel. – Altatásban voltam, te pszichopata!

A szobában hirtelen beállt a síri csend. Még a rozoga hűtőszekrény zúgása is valószerűtlenül távolinak tűnt. A hazugság hálója cafatokra szakadt.
Valentina lassan elővette a táskájából az okostelefonját.
– Ma reggel, a gyanúmtól hajtva, beszéltem egy független ügyvéddel. Holnap reggel kilenckor vár minket a belvárosi irodájában.
– Nem mentek ti sehova! – ordította András, és a telefon felé nyúlt.
– De igen. Vége a játéknak.
– Anyám, az isten szerelmére, nem érted, mibe keveredsz bele! Tönkreteszel mindent!
– Most először életemben kezdem tisztán érteni a dolgokat.

András egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kezéből a telefont, de Valentina, meglepő fizikai erővel, egyetlen rántással visszaszerezte.
– Ha még egyszer hozzám érsz, vagy felemeled a hangod, azonnal rendőrt hívok, és elmondom nekik, mit találtunk.
A férjem meghátrált. Mellkasa hevesen zihált, majd egy torz, beteges mosolyt erőltetett magára.
– Rendben. Legyen ahogy akarjátok. Menjetek az ügyvédhez. De ez a nyomorult meghatalmazás csak a legkisebb probléma a gépezetben.
– Mi lehet ennél nagyobb bűn, András? – kérdeztem, és a hangom remegett az undortól.
András az irattartó legutolsó, elrejtett lapjára mutatott. A papír alján egy apró betűs dátum állt: pontosan két nappal későbbi, mint az az időpont, amikor ő a hamis papírokkal állítólag eladta a házat.
– Kérdezd meg a drága, álszent anyámat – mondta, és a szemei gonoszan csillogtak. – Kérdezd meg tőle, hogy ha ő olyan ártatlan, miért szerepel az ő neve is a fedőcég tulajdoni lapján haszonélvezőként.

Valentina kezéből abban a pillanatban kihullott a dokumentum, és a földre hulló papír hangja olyan volt, mint egy becsapódó guillotine.

Aznap éjjel, amikor András végül blöffölve elviharzott, még az ajtót sem zárta be maga mögött rendesen. Én a konyhaasztalnál ültem, üveges szemekkel bámulva a semmibe. Máté, mint egy kis katona, a mappát őrizte az ölében. Valentina pedig a sötét sarokba húzódva egy régi, kopott füzetből tárcsázott egy számot, amelyet hosszú évek óta nem hívott.
– Igen, én vagyok, Valentina – mondta a telefonba, és a hangja alig volt több egy rekedt suttogásnál. – Ne haragudj a kései zavarásért… Beszélnem kell veled a néhai férjem utolsó végrendeletéről.
A vonal másik végén valaki fájdalmasan hosszú ideig hallgatott, a csend szinte nyomasztó volt. Aztán Valentina szeme hirtelen kerekre nyílt a rémülettől.
– Hogy érted azt… mit jelent az, hogy András már akkor tudott mindenről? – kérdezte elhaló hangon.
Ekkor a telefonból, mintha a múlt kísértete szólalt volna meg, egy női hang válaszolt. És olyan nevet mondott ki, amelyet addig a pillanatig egyikünk sem ismert…

HARMADIK RÉSZ

– Hogy érted, hogy András már akkor tudott róla? – kérdezte Valentina, és az okostelefont olyan görcsös erővel szorította a füléhez, mintha attól rettegne, hogy egy láthatatlan kéz kitépi a készülékből a végső igazságot.

A vonal másik végén egy idős, rekedtes hangú férfi, dr. Károly, az elhunyt apósom régi, bizalmi ügyvédje beszélt. Az ő belvárosi, antik bútorokkal berendezett irodájában még éjjel is égett a zöld burájú olvasólámpa, és a hatalmas tölgyfa asztal mögött állítólag még mindig ott sorakoztak a régi, titkokkal teli iratszekrények.
– Sajnálom, Valentina, de az igazság ez – mondta Károly, és a vonal sercegése felerősítette a szavai súlyát. – A férjed pontosan hat héttel a hirtelen halála előtt egy teljesen új, titkos végrendeletet készíttetett velem. András személyesen is jelen volt a szobában, amikor az iratot hitelesítettük.
Valentina lassan, hitetlenkedve rám nézett.
– És… mit hagyott benne? Hogyan rendelkezett?
– A hatalmas budai házat, és a hozzá tartozó, zárolt svájci megtakarítási számlát kizárólag Boglárkára és a két unokájára hagyta. Nem közvetlenül Andrásra. Az apja már akkor látta a jeleket; attól tartott, hogy a fia titkos szerencsejáték-függősége miatt teljesen eladósodik, és nincstelenné teszi a családot.