– Rögzítse az eseményt a kamerarendszeren – fordultam Marcushoz. – Kérem a pontos időkódot, a felvétel digitális másolatát és egy írásos incidenst jelentést a naplóba.

Vanessa felkacagott. Egy éles, gúnyos nevetés volt, tele elbizakodottsággal.

– Rögzíteni engem? Dokumentálni? Nem tudod, kivel beszélsz, te idióta. Charles Bennett személyes meghívására vagyok itt. Ő az ügyvezető alelnökötök. Egyetlen szavamba kerül, és mindkettőtöket kirúgat még az ebédidő előtt.

– Értem – feleltem halkan. A tekintetem nem rezzent. – Charles Bennett.

Megfordultam, otthagyva őt a kávétócsával és a döbbent recepcióssal, és a privát liftek felé indultam. Nem futottam, nem siettem. A kártyámat a zárt ajtóhoz érintettem, a zöld jelzés felvillant, a fülke halk suhanással zárt be mögöttem, elvágva a földszinti tér zajait.

A tükörbe néztem a fülkében. A bal orcámon vörös ujjlenyomatok rajzolódtak ki. A fizikai fájdalom jelentéktelen volt ahhoz a belső feszültséghez képest, ami felébredt bennem. Nem a pofon volt a lényeg. Nem az a hihetetlen gőg, amellyel egy ember megaláz egy másikat pusztán azért, mert a hierarchia alján lévőnek hiszi. A kulcs egyetlen név volt: Charles Bennett.

Charles harminc éve volt a Dalton Medical Systems oszlopa. Régebbi motoros volt a cégnél, mint én, és amikor a felügyelőbizottság engem nevezett ki vezérigazgatónak ahelyett, hogy őt léptették volna elő, a sértettségét professzionális mosolyok mögé rejtette. Az elmúlt három hónapban Charles szokatlanul agresszív kampányt folytatott azért, hogy Vanessa Cole kerüljön a vállalati fejlesztési pozícióba. Átlépett a belső HR-szabályokon, elutasított két kiváló, éveken át bizonyított belső jelöltet, és heti rendszerességgel győzködött engem arról, hogy Vanessa Cole stratégiai látásmódja nélkülözhetetlen a következő fúziós hullámunkhoz.

„Egy zseni, Rebecca. Kicsit nyers, de a piacot úgy látja át, mint senki más. Rá van szükségünk” – ezt mondogatta.

Kiléptem a harmincegyedik emeleten. A padlószőnyeg elnyelte a lépteimet. Egyenesen a pénzügyi igazgató, Priya Shah irodája felé vettem az irányt. Priya éppen a monitorja előtt ült, kávéscsészével a kezében. Amikor beléptem, felnézett, és az arckifejezése azonnal megváltozott, meglátva a vörös foltot az arcomon.

– Rebecca? Mi történt veled?

– Hosszú történet, de nincs időnk rá – mondtam, miközben leültem a vele szemben lévő székre. – Priya, zárd be az ajtót.

Priya azonnal felállt, kattant a zár.

– Hozd fel a rendszert – folytattam hideg, tárgyilagos hangon. – Minden kifizetést látni akarok az elmúlt négy évből, amelyet a Cole Strategic Solutions számára teljesítettünk. Szerződések, jóváhagyási láncok, csatolt teljesítési igazolások, számlamásolatok. Mindent.

Priya nem kérdezett semmit. Az ujjai sebesen táncoltak a billentyűzeten. Az Enterprise pénzügyi adatbázis lassú pufferezés után listázni kezdte a tételeket. Ahogy az adatok megjelentek a képernyőn, Priya szemöldöke egyre magasabbra szaladt.

– Ez… furcsa – suttogta. – A Cole Strategic hivatalosan külső piackutatási és stratégiai tanácsadóként szerepel a beszállítói jegyzékben. Még a kinevezésed előtt kötötték velük a keretszerződést. Nézd csak az összegeket.

A képernyőre hajoltam. A számok önmagukért beszéltek. Húsz perc alatt Priya 486 000 dollárnyi kifizetést azonosított az elmúlt harminchat hónapból.

– Nézd a leírásokat, Rebecca – mutatott a monitorra a pénzügyi igazgató. – „Piaci pozicionálás – 1. fázis”. „Stratégiai felvásárlási konzultáció”. „Versenyképességi felülvizsgálat”. Semmi konkrétum. Nincsenek csatolt végtermékek, nincsenek részletes óradíjak. És ami a legfontosabb: szinte minden egyes számlát egyetlen személy hagyott jóvá saját hatáskörben. Charles Bennett.

– Menjünk mélyebbre – mondtam. A gyomromban egyre nehezebb lett a súly. – A jóváhagyási limitek. Hogyan kerülte el a pénzügyi bizottságot?

Priya görgetni kezdett, és hirtelen megállt. Egy halk sóhaj hagyta el a száját.

– Itt van. Nézd ezt a dátumot. Tavaly november tizennegyedike. Két számla érkezett ugyanazon a napon, négy óra különbséggel. Az egyik 48 600 dollárról, a másik 47 900 dollárról.

A belső szabályzatunk kristálytiszta volt: bármilyen tanácsadói költség, amely meghaladta az 50 000 dollárt, automatikusan a pénzügyi igazgató ellenjegyzését és egy másodlagos belső ellenőrzést igényelt. Negyvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc dollárig az ügyvezető alelnök saját hatáskörben utalványozhatott.

– Mesterséges számlamegosztás – mondtam ki a nyilvánvalót. – Tudatosan a küszöbérték alatt tartották az összegeket, hogy a pénzügy ne lássa a csomagot egyben. És a projekt megnevezése?

– Ugyanaz a projektkód – erősítette meg Priya, az arca elkomorult. – „Északkeleti régió akvizíciós előkészítése”. Ugyanaz a megrendelő, ugyanaz a feladat, két külön számlára bontva, ugyanazon a napon benyújtva és Charles által negyvennyolc órán belül jóváhagyva.

Felálltam. – Priya, hívd ide azonnal Helen Brookst a belső audittól és David Vance-t a jogi osztályról. Hozzanak magukkal minden létező aktát a Cole Strategic Solutionsról. Az összes leadott tanulmányt, elemzést, amit állítólag leszállítottak nekünk ezért a félmillió dollárért. És értesítsd a recepciót: az interjú pontosan tíz órakor kezdődik a nagy tanácsteremben.

Kilenc óra negyvenötre az igazgatótanácsi terem készen állt. Az asztal közepén csendben sorakoztak a vastag, fekete mappák. Helen Brooks, a belső ellenőrzés szikár, kérlelhetetlen vezetője átnézte a fájlokat, miközben David Vance, a főjogászunk a szerződések jogi garanciáit ellenőrizte. Az eredmény lesújtó volt.

Három nagyobb tanulmány létezett fizikailag a rendszerünkben, amelyet a Cole Strategic szállított le. Helen alig fél óra alatt kiderítette a valóságot.