Szombaton nem lesz semmi pihenés, anyuéknál ablak- és padlótakarítás vár ránk — mondta a férje magával elégedetten.

Nasztja becsukta a táskáját, a vállára akasztotta, és úgy nézett Antonra, mint arra az emberre, aki eltévesztette az ajtót.

— „Fantasztikus hír. És kik azok a „ránk”? Én ebben a szóban magamat nem találtam meg.”

— „Ne kezdd már. Havonta egyszer segíteni, az mi, valami hősies tett?”

A folyosón állt, széles vállal, magabiztosan, az ujján lógó autókulccsal. Nasztja óvatosan kikerülte, és kilépett a lépcsőházba. A férfi követte, már hangosabban.

— „Hová indulsz? Azt mondtam: a szombat foglalt.”

— „Te magadért beszéltél. Megtanulni még nem tanultál meg a nevemben beszélni, bár szorgalmasan gyakorlod.”

— „Nasztja, az ablakai tele vannak téli kosszal! Egyedül van ott!”

— „Nem egyedül van, Anton. A lánya a szomszéd házban lakik, a nővére egy sétányira, az anyja meg egy emelettel alább. Egy egész delegáció. Csak éppen nekik kényelmesebb, ha én jövök.”

A férfi nagy erővel becsapta az ajtót, és megrántotta a kabátja gallérját.

— „Nehéz neked, mi? Sajnálod a kezed?”

— „Nem a kezem sajnálom. Sajnálom azt a vasárnapot, amit már gondolatban elosztogattál, meg a szombatot, amit nagykereskedésben eladtál anélkül, hogy megkérdezted volna a ház gazdáját.”

— „Micsoda gazdát?!”

— „Azt a bizonyosat, aki itt áll előtted, és nála vannak annak a lakásnak a kulcsai, amiben élünk” — válaszolta nyugodtan Nasztja. — „Induljunk. Csak én nem azért megyek, hogy padlót mossak, hanem hogy hallgatózzam.”

Anton pontosan egy másodpercre zavarba jött. Aztán felhorkant, és elindult lefelé, átugrálva a lépcsőfokokat, mint egy kamasz, akit megsértettek.

Larisza Petrovna lakásában nagy volt a nyüzsgés. Tamara Ilyinicsna egyenes háttal ült a kanapén, Zsanna valamilyen nyomtatott lapokat pakolgatott az asztalra, Vika, Anton húga a falnál állt, és lefelé sütötte a szemét.

— „Megjöttek” — mondta Larisza Petrovna üdvözlés helyett. — „A vödör a fürdőben, a rongyok a mosogató alatt. Kezdd a nagy szobával, ott olyan a kosz, hogy szégyen embereket hívni.”

— „Jó napot kívánok, Larisza Petrovna” — válaszolta Nasztja. — „A „jó napot” szó rövid, de kellemes. Próbálja ki ön is, jól állna.”

— „A számat akarod befogni a saját házamban?”

— „Segítek kinyitni. A megfelelő irányba.”

Zsanna felemelte a fejét, és az unokaöccsére nézett.

— „Anton, sokáig fogod ezt tűrni? Így beszél az anyámmal.”

— „Nasztja!” — üvöltötte a férfi. — „Fogtad a rongyot, és indulsz!”

Nasztja leült a fotelbe, a táskáját az ölébe tette, és keresztbe fonta a lábát.

— „Először meséljétek el, mik azok a papírok az asztalon. Olyan emberek arcát látom, akik nem az ablakokat készülnek felosztani.”

Tamara Ilyinicsna összehúzta a ajkát.

— „Nem a te dolgod, kedvesem. Ez családi ügy.”

— „Hát, a papírok szerint én is családtag vagyok. Vagy engem csak a vödrökhöz hívnak, a papírokhoz meg nem?”

Larisza Petrovna hirtelen egy kupacba seperte a nyomtatott lapokat, és a tenyerével rájuk tenyerelt.

— „Jó. Ha már ennyire kíváncsi vagy. Úgy döntöttünk, összeköltözünk. Ház vidéken, nagy, mindenkinek lesz helye. A nagyi lakását már a nevemre írattam, Zsanna is beszáll egy összeggel. Csak egy kevés hiányzik.”

— „Mennyi az a kevés?” — kérdezte Nasztja.

— „Pontosan a te nagypapádtól örökölt egyszobásod” — vágott közbe Zsanna. — „Az neked üresen áll, semmi haszna. El kell adni, és hozzátenni.”

— „És ríkatni, természetesen, rátok” — bólintott Nasztja. — „Hogy „ne kelljen osztozni a gyerekek között”.”

— „Hát mire, ha nem ránk!” — lobbant fel Larisza Petrovna. — „Én vagyok a legidősebb! Én tartom kézben az egészet!”

— „Ti másét tartjátok kézben, és rendnek nevezitek. Szép megfogalmazás, megjegyzem.”

Anton előrelépett, az arca már foltos volt a dühtől.

— „Felfogod, mit kínálnak nekünk? Házat! Egy igazi házat! Te meg a lyukadhoz ragaszkodsz, mintha az lenne az utolsó!”

— „Nem az utolsó, Anton. Az enyém. Egyetlen betű a különbség, de az értelme egy egész élet.”

— „Te önző vagy!”

— „Én megfontolt vagyok. Az az önző, aki más zsebében számolja a pénzt, és mérges, hogy a zseb nem akar kinyílni.”

Tamara Ilyinicsna felállt, a kanapé támlájára támaszkodva.

— „A mi időnkben a menyek nem így beszéltek. Hallgattak és dolgoztak.”

— „A ti időnkben sok minden hallgatott, Tamara Ilyinicsna. És ez nem mindig vált hasznunkra” — felelte Nasztja. — „Én sosem tűrtem évekig. Égnek a szavak a számon, és ettől az embereknek elromlik a kedve. Cserébe az élete nem romlik el.”

— „Pimasz” — szűrte a fogai között Zsanna.

— „Udvarias vagyok. Csak az ellenszolgáltatás nélküli udvariasság szokatlan nektek.”

Larisza Petrovna rácsapott a tenyerével az asztalra.

— „Elég! Elég volt! Anton, magyarázd meg a feleségednek, hogyan lesz!”

És ekkor Vika, aki eddig a falnál állt, az este folyamán először felemelte a fejét.

— „Nasztja, gyere ki egy percre.”

A lépcsőházban Vika elővette a telefonját, és két kézzel fogta, mintha nehéz lenne.

— „Figyelj, nem tudok tovább hallgatni. Három hete ezt tárgyalják. A közös chatünkben, öten vagyunk benne. Anya egyszer elfelejtette, hogy én is ott vagyok.”

— „Hangüzenetek?” — kérdezte nyugodtan Nasztja.

— „Tizennyolc darab. Elmentettem őket. Előbb akartam neked szólni, de féltem.”