Ünnepelni nálad fogunk, kötelességed megteríteni az asztalt! — jelentette ki fellebbezhetetlen hangon Galina Szergyejevna a telefonba, anélkül, hogy akár köszönt volna. — És ne vitatkozz, Olena! Mikolának évfordulója van, harmincöt év – kerek dátum, tiszteletreméltó kor. A te kétszobás lakásodban mindenkinek lesz helye, nem úgy, mint a mi szűkösségünkben. És készítsd el azt az almás kacsát, amit a tavalyelőtti újévre csináltál. Csak ezek nélkül a te úri hóbortos fűszereid nélkül, egyszerűen, háziasan. Hatkor ott leszünk.
— Anyának igaza van, Olena — ragadta meg a kagylót egy férfi hang, nyúlós és elégedetlen.
Mikola úgy beszélt, mintha hatalmas szívességet tenne az egész világnak.
— És mondd meg az alsó szomszédnak, hogy ne kopogjon a radiátorral, ha úgy döntünk, hogy karaokézunk. Végül is a születésnapom csak évi egyszer van. A saját barátnőidet ne hívd át. Szigorúan családi körben ülünk össze: én, apa, Valja néni az unokatestvérrel és a kollégáim az autótelepről. Összejövünk vagy tizenöten. A kajáravaló pénzt vedd ki abból, amit a nyaralásra tettünk félre. Na, ennyi, igyekezz!
A kagylóban rövid búgó hang szólalt meg.
Olena egy üres konyha közepén állt, amelyet hideg őszi fény öntött el, és még úgy tíz másodpercig a fülénél tartotta a telefont.
A mellkasában sem düh, sem a szokásos maró sértettség nem volt.
Csak egy furcsa, csengő üresség.
Mint a huzat egy rég elhagyott házban.
A házasság három éve végtelen kompromisszumsorozatként pergett le a szeme előtt, amelyekben az ő vágyai mindig a hátsó sorba szorultak.
A lakás Olenáé volt.
Még a nagymamájától kapta a házasságkötése előtt.
Mikola rokonai azonban úgy viselkedtek, mintha ők maguk engedték volna meg nagylelkűen Olenának, hogy itt lakjon.
Olena lassan leejtette a kezét.
Az ablakhoz lépett.
Ránézett a szürke felhőkre, amelyek a panel lakótelepek háztetői fölött úsztak.
Aztán a tekintetét a folyosón a fal mellett szépen felhalmozott, leragasztott kartondobozokra tereli.
És halkan, szinte csak a ajkával így szólt:
— Jó. Ünnepeljetek.
Este fél hét körül a régi ötszintes épület kapuja előtt már nyüzsgés volt.
Galina Szergyejevna műkarakulból készült díszkabátjában és dús szőrmegallérjában egy egész deszantcsapat partraszállását irányította.
Mikola gondosan kivasalt kék öltönyében, amely már kicsit szorított a vállán és a hasán, idegesen igazgatta a nyakkendőjét, és a hóna alatt egy félig üres konyakozatos üveget cipelt.
Utána jött Valja néni hatalmas szatyrokkal, amelyekből sózott uborkát rejtő műanyag dobozok és kétséges kinézetű házi kocsonya kandikáltak ki.
Mögöttük négy robusztus, dzsekis férfi tolongott – az ünnepelt kollégái, akik útközben már megittak néhány üveg sört.
— Mikola, mozdulj! — harsogta az egyik kolléga, egy széles vállú, vörös arcú férfi, Szemjon. — Az utcán nem május van, már megfagytunk! Hol van a te gazdasszonyod a híres kacsájával? Nekem már folyik a nyálam!
— Mindjárt minden lesz, fiúk, bírjátok ki öt percig — mosolygott elégedetten Mikola, miközben tartotta a bejárat nehéz ajtaját. — Az én Olenám fegyelmezett. Esküszöm, az asztal már roskadozik. Kora reggel óta a tűzhely mellett sürög-forog. Saláták, előételek, pálinka a fagyasztóban – minden, ahogy kell.
Hangos társaságként felmentek a harmadik emeletre.
A nevetés, a nehéz cipők csoszogása és az olcsó dohány szaga azonnal betöltötte a szűk lépcsőházat.
Mikola oda lépett a „42”-es ferdén felcsavarozott számú ismerős ajtóhoz, és kétszer megnyomta a csengő gombját.
A lakásban megszólalt az ismerős csengés.
Néhány másodperc eltelt.
Senki sem sietett nyitni.
— Olena! Nyiss ajtót, megjöttek a vendégek! — kiáltott fel az ünnepelt, és könnyedén meglökte az ajtót a kifényesített cipője orrával. — Hát miféle nő ez? Megsüketült, vagy mi? Biztos bekapcsolta a zenét.
— Nála ez mindig így van — húzta elégedetlenül a száját Galina Szergyejevna, igazgatva a frizuráját. — Semmi tisztelet a férje, sem az anyja iránt. Az emberek a küszöbön fagynak meg, ő meg tötymörög. Hát én az ő korában…
Az ajtó mögött nehéz, kimért léptek hallatszottak.
Egyáltalán nem hasonlítottak Olena könnyű, szinte hangtalan lépteire.
Kattant az alsó zár.
Elfordult a retesz.
Az ajtó kitárult.
Galina Szergyejevna torkán akadtak a szavak.
Mikola felemelt kézzel megdermedt.
Valja néni ejtette a táskáját, és abból tompa dobbanással kifordult egy üveg pácolt fokhagyma.
A küszöbön egy idegen férfi állt.
Magas.
Majdnem két méter.
Széles vállú, egyszerű sötétkék pólóban, sűrű szakállal, amelyben már megjelentek az ősz szálak.
Az alkarján régi katonai tetoválások látszottak.
A kezében egy masszív fúrókalapácsot tartott.
A férfi nyugodtan végigmérte az egész társaságot.
— Na? — kérdezte basszus hangon.
Mikola zavartan pislogott.
Visszalépett egy lépést.
Még egyszer ránézett a lakásszámra.
Negyvenkettő.
Tévedés kizárt.
Ugyanaz a karcolás a csengő mellett.
Ugyanaz az ajtó.
— Ööö… haver, hát te ki vagy? — préselte ki végül Mikola, próbálva visszaszerezni a szokásos magabiztosságát. — Mit keresel a lakásomban? Hol van Olena?
Az idegen lassan áthelyezte a tekintetét Mikoláról Galina Szergyejevna-ra, majd a fokhagymás üvegre Valja néni lábainál.
— A te lakásodban? — kérdezett vissza. — Érdekes verzió. Csak hát a tulajdonjogi okiratokban, amelyeket ma kaptam meg az adásvétel lebonyolítása után, teljesen más név szerepel.
Rövid szünetet tartott.
— Az enyém. Mihajlo. És Olenának itt már nincs helye. Még reggel elutazott.
