A tizenhat esztendős ikrek, Polina és Arina egymás mellett, katonás merevséggel ültek a műbőrrel kárpitozott fekete kanapé szélén. Egyenes háttal, állukat felszegve meredtek a szemközti falra festett semmitmondó akvarellre. Pillantásukban nem csupán ifjúkori dac égett, hanem a megaláztatás jeges, megfellebbezhetetlen csendje. Némán tűrték, ahogy a halványlila gumikesztyűbe bújtatott, idegen ujjak szétnyitják ajkaikat, s a steril tamponok végigkarcolják a belső nyálkahártyájukat. Nem pislogtak, nem rándult meg az arcizmuk. Úgy viselték el a procedúrát, mintha testük csupán hátrahagyott, élettelen burok volna.
Ezzel szemben az apjuk nem lelt nyugalmat. Igor a vízadagoló műanyag ballona és a homályos dupla üvegablak közötti szűk folyosószakaszt rótta fel-alá. Nehéz léptei alatt tompán nyikordult a linóleum. A sarkáról a lábujjhegyére nehezedve billegtetett testes törzsét, vaskos ujjaival a nadrágzsebében rejtőző nehéz autókulcsot zörgette, és idétlen, kéretlen tréfákkal kísérelte meg megtörni a fojtogató feszültséget.
— Az időjárás ma aztán pazar, nemde? Pont ideális lenne egy szaftos pecsenyesütéshez a kerti lugasban, mi meg itt a kémcsövekkel zörgünk ahelyett, hogy füstölne a faszén — próbált meg cinkos, elbűvölőnek szánt pillantást vetni a fiatal asszisztensre.
A nővér udvariasan, ám hűvös távolságtartással, kizárólag ajkainak szélével mosolyodott el. Keze egyetlen pillanatra sem torpant meg: száraz, kattanó mozdulatokkal címkézte a sorszámozott mintatartó fiolákat, rájuk ragasztva az egyedi vonalkódokat.
— Ugyan már, lányok, ne vágjatok ilyen temetői képet! — fordult Igor a kanapé felé, hangjában a túlzott, művi magabiztosság hamis csengésével. — Mindennapos ügyintézés ez csupán. Tiszta formalitás, a jogi precizitás és a családi papírok rendje végett. Csak tiszta lappal lehet tervezni a jövőt, értitek?
Jelena a nehéz bejárati ajtó félfájának támaszkodott, szorosan összefont karokkal. Szándékosan elfordította a tekintetét az ikrekről; képtelen lett volna elviselni a lányai szemében tükröződő szégyent. Helyette a férje tarkóját leste. Azt a húsos, vöröses bőrt a gallér fölött, amely egy olyan emberhez tartozott, aki szentül hitte: joga van korlátlanul megvásárolni a saját lelki békéjét, még akkor is, ha közben a vér szerinti hozzátartozói legbelsőbb méltóságát tapossa sárba.
Ebben a kimért másodpercben, a műanyag pálcikák suhogása és Igor kényszeredett nevetgélése közepette, a huszonöt esztendeje köttetett házasság végérvényesen szürke, kihűlt pernyévé foszlott szét. Ám a legfurcsább az volt, hogy Jelena bensőjében nem támadt sem maró kétségbeesés, sem a jövőtől rettegő bizonytalanság. Hirtelen kristálytiszta felismerés szállta meg: ennek a genetikai szakvéleménynek a leírt számai már semmit sem változtathatnak a valóságon. A házasságuk nem holnap, nem a válóperes tárgyaláson, hanem itt és most, a fertőtlenítőtől csillogó járólapokon múlt ki.
A repedések valójában nem egyik napról a másikra hasadtak ekkorára. Éveken át terebélyesedtek, a mérgezett gyanúsítgatások és Igor felfuvalkodott büszkeségének táptalaján. Miután sikeres vállalkozást épített ki ipari fűtésrendszerek és gépészeti hálózatok kivitelezésére, az egész világot a rideg haszon, a totális felügyelet és a megtérülő tőkebefektetések logikáján keresztül szemlélte. Felesége az ő fejében megingathatatlan hátországot képviselt, a külvárosi villa a vagyoni státuszát hirdette, a gyermekei pedig csupán önnön nagyságának biológiai folytatásai, élő vagyontárgyai voltak.
Ám az örökséggel akadt egy zavaró tényező. Legalábbis Igor ferde mércéje szerint.
Az elsőszülött fiú, Anton, valamint a kilencéves Szveta maradéktalanul az ő vonásait örökölték. Zömök alkatúak, hollófekete hajúak voltak, nehéz, ravaszkás pillantással és kíméletlenül gyakorlatias gondolkodással. Őket Igor azonnal átlátta. Az ő fajtája voltak. Büszkeségének megtestesítői.
Ezzel szemben a tizenhat éves ikerlányok, Polina és Arina mintha egy másik valóságból cseppentek volna a családba. Nyúlánk termetükkel, tejfehér bőrükkel, szürkészöld tekintetükkel és a dús hajukban vibráló rézvörös árnyalattal Jelena dédanyjának arisztokratikus vonásait vitték tovább. Falják a vaskos regényeket, rajongtak a klasszikus építészetért, éjszakákon át görnyedtek a perspektivikus rajzok felett. Nem illettek bele az apa olajszagú, fémhulladéktól és cementportól terhes világába.
Igor pedig sosem rejtette véka alá a különbségtételt: könyörtelen, patikamérlegen mért ridegséggel kezelte őket.
Jelena emlékezetébe kitörölhetetlenül beleégett az az ünnepi este, amikor a szakadék végleg áthidalhatatlanná vált. A tágas, csiszolt gránitpadlós nappaliban a tanév sikeres lezárását ünnepelték a népes rokonság körében. Igor fellengzősen, a megjelent vendégek hangos éljenzése közepette nyújtotta át Szvetának egy prémium kategóriás elektromos roller kulcsait, majd látványos mozdulattal, telefonján néhány gombnyomással utalt át Anton számlájára egy tetemesebb összeget, a régóta áhított külföldi gépkocsi önrészeként.
Ekkor Polina, egyik lábáról a másikra állva, tétován az apja elé lépett. Kezében egy neves művészeti akadémia kurzusleírását szorongatta.
— Apa… Arinával találtunk egy intenzív nyári előkészítőt akadémiai rajzból. Egy elismert egyetemi oktató tartja a műtermében. Ha elvégezzük, szinte biztosan felvesznek minket az építészeti líceum államilag támogatott képzésére. Tudnád támogatni a tandíjat szerdáig?
Igor undorral, két ujja hegyével tolta el a kinyomtatott papírlapot, rá sem pillantva a költségvetésre.
— Én kizárólag kézzelfogható vállalkozásokba fektetek pénzt, kislányom — vágta el a szót fagyosan, miközben kristálypoharába öblös mozdulattal konyakot csorgatott. — A ti szénrajzos maszatolásotok nem szakma, csupán úri passzió. A művész kifejezés a léhaságból fakad. Ha firkálni támad kedvetek, ott a kockás füzet, a papír olcsó holmi. A legjobb lenne, ha a nyári szünetben beállnátok valamelyik raktárunkba árufeltöltőnek vagy pénztárosnak. Legalább megtudnátok, milyen szaga van a verejtékkel megkeresett kenyérnek.
