— A repülőtéren várjatok minket, és készítsetek saslikot! — utasította a rokonság a megérkezésük előtt. De senki sem ment ki eléjük.

Oleszja akkor látta Ljubov üzenetét, amikor a konyhai mosogatónál állt, és az egyik kezével próbálta becsukni az ablakot, míg a másikkal a telefont tartotta.

Estére hirtelen lehűlt az levegő. A szél száraz leveleket sodort az udvaron, a szúnyogháló csapkodta a keretet, a tűzhelyen pedig hűlt a hajdina, amit Leonyid az edzés után ígért megenni. Oleszja fel akarta tenni a vízforralót, megnyitni a laptopot, és még vagy negyven perc alatt befejezni a munkahelyi táblázatot, amikor a családi csevegés ismét felbukkant a képernyő tetején.

Az üzenet a férj húgától jött.

„A repülőtéren várjatok minket, és készítsetek saslikot! Éhesek leszünk a repülőút után.”

Néhány másodperc múlva érkezett egy második:

„Ez a járat. Vegyetek még zöldséget, vizet, gyümölcslevet a gyerekeknek. Meg valamit reggelire, kását nem esznek utazás közben.”

Oleszja újraolvasta mindkét üzenetet. Aztán még egyszer megnézte a Ljubov által megadott érkezési időt.

Fél hét reggel.

Lassan a cukortartó mellé tette a telefont, és végül becsukta az ablakot.

Maga a megfogalmazás nem is dühítette fel azonnal. Először arra gondolt, hogy Ljubov csak rosszul viccelődik. Olyan szokása volt, hogy kissé parancsoló hangnemben beszélt, különösen a öccsével. Még a szokásos „ha erre jártok, hozzatok kenyeret” is úgy hangzott a szájából, mintha a kenyér beszerzése a munkaköri leírásába tartozna.

De a kora reggeli saslik már valami új volt.

Leonyid húsz perc múlva visszatért, az ajtóhoz dobta a sporttáskáját, bepillantott a konyhába, és a felesége arcáról azonnal megértette, hogy valami nem túl kellemes dolog történt.

— megint írt valamit Ljuba? — kérdezte, miközben kinyitotta a hűtőt.

— Még annál is jobb.

Oleszja odanyújtotta a telefont.

Leonyid elolvasta az üzenetet, a tekintete megállapodott a saslikról szóló szavakon, és halkan kifújta a levegőt.

— Ezt komolyan gondolja?

— Teljesen.

— Minden után, amit tegnap írtam neki?

— Úgy látszik, igen.

Leonyid el is mosolyodott, de szinte azonnal újra a képernyőre nézett.

Pontosan ez volt az, ami Oleszját kicsit megnyugtatta. A férj nem mondta a szokásos családi „uggyan már, mi neked benne lenni”. Nem kezdte el győzködni arról, hogy a testvére csak fáradt, hogy gyerekek vannak, meg út, meg repülő. Ő maga is tökéletesen látta ugyanezt a problémát.

Egy hónappal ezelőtt minden valójában teljesen másképp festett.

Ljubov maga hívta fel a testvérét. Péterrel már régóta tervezték, hogy megmutatják a várost a gyerekeknek, de az utazás minden alkalommal elhalasztódott: vagy a szabadságuk nem esett egybe, vagy a szállodai árak bizonyultak magasabbnak a vártnál, vagy a kisebbik fiú betegedett meg közvetlenül az indulás előtt.

Ez alkalommal olcsó jegyek akadtak.

— Szó szerint csak négy napra jövünk — mondta Ljubov. — Csak nálatok aludnánk. Napközben egyáltalán nem fogunk zavarni. Kérünk egy autót, és magunk járjuk körbe a várost.

A beszélgetés után Leonyid megkérdezte Oleszját, hogy lenne-e ellenvetése.

A ház lehetővé tette a vendégek fogadását anélkül, hogy túlzottan szűkös lett volna a hely. A földszinti kis szobát vendégszobának hívták, bár az év nagy részében vasalódeszka és szezonális ruhákkal teli dobozok álltak ott. A szobában elfért egy franciaágy, a dolgozószobában pedig egy kinyitható kanapé. Négy embernek néhány napra ez teljesen türhető volt.

— Jöjjenek csak — egyezett bele Oleszja. — Csak azonnal mondd meg nekik, hogy mi dolgozunk. Nekem csütörtökön jelentést kell leadnom, neked meg amúgy is negyedév vége van. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szabadságot vegyek ki, és múzeumokba cipeljem a népet.

Leonyid átadta az üzenetet.

Ljubov még meg is lepődött.

— Ugyan miért kéne minket cipelni? Nem vagyunk kicsik. Peti autót bérel. Nekünk csak annyi kell, hogy legyen hol aludni, lezuhanyozni és ennyi.

Ebben maradtak.

Oleszja előre kimosta az ágyneműt, felszabadította a szekrény felét, és elővette a gyerekeknek a tartalék takarókat. Leonyid ellenőrizte a kinyitható kanapét, és egy extra törölközőkészletet hozott a boltból.

Akkor még semmilyen feszültség nem volt.

Minden nagyjából két hét múlva kezdett megváltozni.

Először Péter írt Leonyidnak, hogy megnézte az autóbérlés árait.

„Teljesen megvakultak ott valamiért. Plusz a biztosítás, plusz a gyerekülés. Nem fuvaroznál minket te? Úgyis ismered a várost.”

Leonyid azt válaszolta, hogy hétköznap dolgozik.

Péter ekkor egy nevetős emojit küldött, és ezt írta:

„Hát jó, legalább este. Mutatsz majd normális helyeket, nem azt a turistás hülyeséget.”

Ezt még lehetett volna egy szokásos ajánlatnak tekinteni.

Néhány nappal később Ljubov megkérdezte, hogy milyen messze van a központ a házuktól. Aztán azt, hogy oda lehet-e jutni átszállás nélkül. Aztán kiderült, hogy a gyerekekkel a busz „nem túl kényelmes”. Még egy nap múlva már arról értekezett a csevegésben, hogy hova mennek „mindannyian együtt” az első estén.

Oleszja ekkor kérdezte meg először a férjét:

— Ezek egyáltalán emlékeznek arra, hogy mi nem szabadságon vagyunk?

— Emlékeztetem őket.

Leonyid felhívta a húgát.

A beszélgetés botrány nélkül zajlott le, de különösebb eredményt sem hozott.

Ljubov azt mondta, hogy megérti, de azonnal hozzátette:

— Hát csak négy napról van szó. Valahogy alkalmazkodni lehet. Nem repülünk hozzátok minden héten.

Leonyid azt válaszolta, hogy „alkalmazkodni” este vagy hétvégén lehet, de a rokonok érkezése miatt senki sem fogja törölni a munkanapját.