Ljudmila Petrovna magabiztos, gazdát idéző léptekkel viharzott be az előszobámba. A cipőjét egyenesen a világos lábtörlőre rúgta le, rám pedig úgy nézett, mintha csak valami ételért dolgozó cseléd lennék nála.
Afejéről fenséges mozdulattal húzta le a bordó batyus sapkáját, leporolta, majd mint egy nagyfőnök, kijelentette:
— A fiam fizetését elvettem, a hitelt meg kifizeted te magad! Dolgozó nő vagy, nem szakadsz bele.
Ahelyett a kövér, készpénzzel teli boríték helyett, amelyet a férjemnek kellett volna átadnia általa az asztalosműhelyből, az anyósom egy hosszú, összegöngyölődött nyugtát halászott elő a táskájából. A nagy tettet végrehajtó ember ünnepélyességével dobta ezt a darabka hőpapírt a cipősszekrényre.
Az élelmiszeripari üzemben, ahol már tíz éve dolgozom üzemvezetőként, rendszeresek a meglepetések. Pontosan tudom, mi a teendő, ha a tésztáskádba véletlenül beleesik egy szállítólevél, és azt is meg tudom menteni, ha hirtelen áramszünet lép fel a pillecukor-gyártás közben. Arra viszont, hogy a férjemtől felém tartó úton száznyolcvan ezer rubel egyetlen pénztári szalaggá változzon, nem készített fel az élet.
— Jó estét, Ljudmila Petrovna — mondtam higgadtan, miközben két ujjammal, mint valami csipesszel, felemeltem a nyugtát.
Ránéztem a számokra.
— És a civilizáció mely javaira cserélte el a fia havi jövedelmét?
— Igazságos kártérítésre! — szegte fel a fejét büszkén az anyósom, meg sem próbálva levenni a kabátját.
Továbbiak felfedezése
hitelt
Keress hitelt
Válts valutát
Végigmérte a folyosót.
— Szerjózsa már öt éve nem újította fel a hálószobabútoromat. Én meg, mellesleg, az anyja vagyok! Éjszakákat nem aludtam, a legszebb éveimet adtam oda, az egészségemet áldoztam a felnevelésére. Úgyhogy ez az én törvényes prémiumom az anyai munkámért. Beugrottam a bútorüzletbe, és megrendeltem magamnak a „Versailles” hálószobát. Arany patinával! Holnap elviszik a régi bútoromat és felszedik a padlót, úgyhogy meghagytam, hogy addig mindent ide szállítsanak ki. Pár nap múlva Szerjózsa a fiúkkal a műhelyből majd átköltözteti hozzám. Én már mindent eldöntöttem. A jelzálogrészletet meg kifizeted a saját tartalékaidból. Úgyis mindig el van dugva nálad a pénz, ismerem ezt a szokásodat.
Összetette a karját a mellkasán, láthatóan arra számítva, hogy tördelni kezdem az ujjaimat, siránkozom, vagy hívom a mentőket. Siránkozni nem volt időm. A banki nap végéig már csak két óra volt hátra. Elővettem a telefonomat.
— Kinek akarsz te telefonálni? — Ljudmila Petrovna összekapta magát, mint egy ugrásra kész vadászkutya.
— A fiának. Megkérdezem, tud-e róla, hogy az arany patinát finanszírozta a lakástörlesztő helyett.
A kicsöngés sokáig tartott. Végül a körfűrész visítása mögül megszólalt egy vidám bariton:
— Carlo bácsi műhelye! Pasat, a fő fafúró hallgatja!
Pasa Szergej társa volt — egy örökoptimista srác, aki képes lett volna a faforgácsot is a mahagóni árában eladni.
— Pasa, szia! Olya vagyok. Szergej messze van?
— Oljuska, szemünk fénye! — üvöltötte Pasa a kagylóba, majd elnevette magát. — Szerjóga most épp egy tölgyfatömbbel küzd. Olyan szekrényt rendeltek, hogy három medve is elférne benne Mása-stól. Sürgős, vagy megvárja, amíg befejezi a vágást?
— Sürgős, Pasa. Váratlan változások történtek a családi költségvetésben.
— Értettem, elveszem a mestertől a gépet — a hangszóróból mozgolódás hallatszott, majd egy kiáltás: „Szerjóga, dobd el a fát, a feleséged van a vonalban!”, és egy másodperccel később a férjem válaszolt.
— Olja, mi történt? Anyu megérkezett? Odaadta a pénzt?
— Megérkezett — néztem sokatmondóan az anyósomra, aki idegesen igazgatni kezdte a gallérját.
Felsóhajtottam.
— És elhozta a nyugtát is. A „Versailles” hálószobabútorról. Azt mondta, ez a prémiuma az álmatlan éjszakáiért, a hitelt meg fizessem ki én.
A telefonban teljesen csend lett. Csak az hallatszott, ahogy valahol a műhelyben módszeresen csöpög a víz.
— Milyen Versailles? — kérdezte Szergej olyan halkan, hogy a hideg futkosott a hátamon.
Vett egy mély levegőt.
— A kezébe adtam a borítékot. Száznyolcvan ezer rubelt. Mondtam neki: Anyu, csupa enyv vagyok, sürgős rendelést adunk át, kérlek, ugorj be Olyához, holnap fizetnünk kell a lakásért. Miféle prémiumról van szó?
— Az elpazarolt évekért és az egészségéért — emlékeztettem kedvesen az anyósom szavaira.
— Semmit ne írj alá — mondta szigorúan a férjem.
Hallottam a ledobott szerszám hangját.
— Semmilyen kiszállítást ne fogadj el! Most átöltözöm és indulok. Húsz perc múlva ott vagyok.
A telefonomat a köntösöm zsebébe süllyesztettem.
— Nos, Ljudmila Petrovna. A fia nem tud semmit a prémiumáról. Ha pedig így van, ez nem ajándék. Ezt mások pénzével való önkényes gazdálkodásnak hívják.
— Mégis hogy merszed! — csattant fel az anyósom, támadásba lendülve.
A levegőben rázta meg a táskáját.
— Én neveltem fel! Minden jogom megvan arra, hogy rendelkezzek a jövedelmével! Ő az én fiam, te meg csak egy jöttment vagy itt! Férj és feleség — ma vannak, holnap elválnak, de az anya az szent! Kifizeted a saját hiteledet a dugipénzedből, nem szegényedsz bele!
Megnyitottam a banki alkalmazást, átutaltam a szükséges összeget a megtakarítási számlámról a hitelszámlámra, és megnyomtam a jóváhagyás gombot.
— Ennyi. A hitel kifizetve — mutattam meg neki a képernyőt a zöld pipával.
Nyugodtan ránéztem.
— Semmi skandalum. Kérte — megcsináltam.
