RÉSZ
Lucia rájött, hogy a házassága véget ért, amikor a férje leültette a volt feleségét a neki fenntartott székre, és mindenki előtt kijelentette, hogy ez a nő sokkal jobban tudja, hogyan kell házat vezetni, mint a terhes felesége.

Hét hónapja volt Álvaro felesége, és négy hónapos terhes volt első gyermekével.

Addig azt akartam hinni, hogy az összehasonlítások csupán baklövések.

Ha Lucía különleges vacsorát készít Pozuelo de Alarcónban, Álvaro megtalálná a módját, hogy megemlítse Martát.

– Marta tálalás előtt megmelegítette a tányérokat.

Ha kávéfőzőt vennék:

—Marta egy másik márkát részesített előnyben.

Ha átrendezném a kamrát:

– Régen könnyebb volt mindent megtalálni.

Lucía végül megkérte, hogy hagyja abba.

Álvaro megölelte, megcsókolta a homlokát, és fájdalmát hibává változtatta.

– Túl érzékeny voltál mostanában.

Amikor elérkezett a 38. születésnapja, Lucia vacsorát szervezett a kertben. Virágokat foglalt, tortát rendelt, megterített, és személyesen felhívta a családját.

Aztán Álvaro kitört belőle:

– Meghívtam Mártát.

Lucia mozdulatlan maradt.

– A volt feleséged?

– Még mindig a család része.

Ez a mondat ragadt meg az emlékezetében.

Ennek ellenére úgy döntött, hogy nem vitatkozik.

Marta majdnem 3 órával a többiek előtt megjelent.

Belépett az ajtón, mondván, hogy Álvaro kérte, érkezzen korábban, és még mielőtt levette volna a napszemüvegét, úgy tett, mintha még mindig ott lakna.

Kicserélte a virágokat a vázában.

Kérdezés nélkül kinyitotta a szekrényeket.

Arra mozdított néhány poharat.

Aztán meglátta a vendégek nevével ellátott kártyákat.

Álvaro az asztal közepén ült. Lucía a jobb oldalára tette a nevét.

Marta elővette a kártyát.

– Itt ülök én.

Lucia ránézett.

– Az az én helyem.

Marta szinte sértő nyugalommal mosolygott.

– Több szék van. Ne legyél bizonytalan.

Álvaro hallotta a megjegyzést.

Nem szólt semmit.

Vacsora közben minden rosszabbra fordult.

Marta felidézte a vele tett kirándulásokat, olyan anekdotákat mesélt, amiket senki sem kért, és befejezte a mondatait. Álvaro úgy nevetett, mintha egy elveszett életet szerezne vissza.

A második fogás felénél Marta elkezdte leszedni a tányérokat, miközben néhány vendég még evett.

A konyhából kiáltotta:

– Mindent átrendeztél. Régebben bárki megtalálhatott dolgokat.

Lucía a folyosóra vitte Álvarót.

– Állítsd meg vele.

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Várandós vagyok a gyermekeddel, és úgy érzem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Felsóhajtott.

– Lucía, ne csinálj jelenetet!

–Elfoglalta a helyemet. Kinyitja a szekrényeimet. Gúnyolódik a családod előtt.

Álvaro az ebédlő felé nézett, és kimondott egy mondatot, amit soha nem fog elfelejteni.

– Ha őszinte akarsz lenni, Marta sokkal jobban vezette ezt a házat, mint te.

Lucia egy pillanatra elállt a lélegzete.

Aztán teljes bizalommal nézett a férfira, akit szeretett.

Nem sírt.

Nem sikított.

Valami sokkal veszélyesebb történt a lányban.

Abbahagyta az éjszaka megmentésére tett kísérletét.

Visszaült az asztalhoz, elmosolyodott, és várt.

Mivel Álvaro nem tudta, hogy Lucía már 11 napja erre a születésnapra készült.

És nem csak a torta.

Amikor megérkezett a desszert, minden tányér mellé egy kis elefántcsontszínű borítékot tett.

Egyet az anyósának.

Egyet a sógornőjének.

Minden vendégnek egy.

Egyet Mártának.

És még egy Álvarónak.

Kinyitotta az övét.

A mosolya eltűnt.

Olyan gyorsan állt fel, hogy a szék hátraesett.

– Hogy tehetted ezt?!

Lucia a hasára tette a kezét.

– Pontosan melyik része zavar?

Aztán az első vendég kivett egy fényképet a borítékból.

És az egész étkező elcsendesedett.

RÉSZ
A fényképen Álvaro látható, amint Martával csókolózik egy madridi szálloda előtt.

Nem volt régi.

A sarokban nyomtatott dátum 3 héttel ezelőttről származik.

Marta arca elvesztette a színt.

Álvaro nem kérdezte meg, miért sérült meg Lucía.

Kérdezett még valamit.

– Ki adta ezt neked?

Ez megerősítette számára.

Lucía elmagyarázta, hogy úgy tűnik, egy szoba árát terhelték meg a megosztott kártyával. Álvaro azt mondta, hogy üzleti megbeszélése van.

Aztán megtalálta ugyanennek a szállodának a parkolóját.

– Csak egy kávét ittunk – tiltakozott.

Márta elfordította a fejét.

–Egy kávét? Azt mondtad, hogy azért bérelted ki a szobát, hogy nyugodtan tudj beszélgetni.

Álvaro anyja befogta a száját.

Lucia szinte megkönnyebbülést érzett.

Márta sem tudta a teljes igazságot.

Álvaro 2-kor feküdt.

Aztán Lucia mindenki előtt elismételte azokat a mondatokat, amelyeket hónapokig tűrött.

Hogy Marta jobban főzött.

Hogy Marta jobban tudott szervezni.

Hogy Marta tudta, hogyan kell hajtogatni az ingeit.

Hogy Marta mindent megtalálhat.

És végre eszébe jutott, mi történt azon az éjszakán.

– Hagytad, hogy a volt feleséged átvegye a terhes feleséged helyét, aztán elmagyaráztad nekem, hogy jobban tudja, hogyan kell gondoskodni a házamról, mint én magam.

Álvaro támogatást kért az asztal körül.

Nem talált egyet sem.

– Megaláztál a születésnapomon.

Lucia röviden felnevetett.

– Ezt teljesen egyedül csináltad.

A vendégek elkezdtek távozni.

Álvaro húga megölelte Luciát, mielőtt távozott.

Az anyja valami még váratlanabbat tett.

– Bocsásson meg – mondta.

Amikor már csak Álvaro, Marta és Lucía maradt, a homlokzat végleg leomlott.

– Csak egyszer csókolóztunk – mondta Marta.

Álvaro dühbe gurult.

-Csendben maradj.

– Soha többé ne mondd, hogy fogjam be a szád!

Marta Luciára nézett.

– Azt mondta, hogy a házasságodnak gyakorlatilag vége.

Lucia jeges szorítást érzett a mellkasában.