1. Rész: A kapu zárva, a múlt nyitva
A novemberi eső nem csupán áztatta a tájat; szinte acéltűkként szúrt át a vékony kabátomon, miközben a Varga-birtok kovácsoltvas kapuja előtt álltam. A hatalmas, rozsdás öntvényoszlopok úgy magasodtak fölém, mint két ősi bíró, akik jól tudják, milyen titkokat rejt a mögöttük elterülő birtok. Kezemben a nagyapám régi, kopott, barna filckalapját szorongattam; a bélésén még mindig éreztem azt az összetéveszthetetlen, fanyar dohányszagot, amelyet gyerekkoromban annyiszor szívtam magamba, amikor a raktár hűvös zugában bújócskáztam.
A kapuőr, egy negyvenes éveiben járó, kopaszodó férfi, akit soha korábban nem láttam ezen a vidéken, fásultan, mégis gyanakvóan méregetett. Úgy nézett rám, mintha nem a halott temetésére érkezett volna az unoka, hanem egy veszélyes betörő, aki épp a kastély kirablására készül.
– A nevem Varga Nóra – mondtam, és a hangom mélyebben csengett, mint terveztem. – A halott unokája vagyok. Engedjen be, kérem.
A férfi megigazította a nyakában lógnó, kifényesedett rézfüttyentőt, majd hirtelen lesütötte a szemét, mintha szégyellné a parancsot, amit végrehajtania kellett.
– Sajnálom, Nóra kisasszony. Az utasítás határozott és egyértelmű. Magát nem engedhetem be a szertartásra. Sem a kápolnába, sem a családi kripta környékére.
– Ki adta az utasítást? – kérdeztem, és a szívem vadul zakatolni kezdett a bordáim alatt.
– Varga Márton úr.
A bátyám neve úgy csapódott belém, mint egy hirtelen ránk vágott, nehéz tölgyfa ajtó. Márton. Az a Márton, akivel egy asztalnál nőttünk fel, akinek a jegyzeteiből tanultam a gazdasági alapismereteket, és aki most, a tragédia árnyékában, kitiltott abból a térből, ahová a lelkem legmélyebb szálai kötöttek.
Átnéztem a síkos, esőcseppes üvegfalú ravatalozó felé. Márton ott állt a belső előtérben, kifogástalan szabású, drága fekete öltönyben, mellette a felesége, Júlia, akinek a tekintete olyan hideg volt, mint a márványpadló, amelyen lépkedtek. Amikor észrevettek a kapunál, Márton először megdermedt; a teste egyetlen pillanatra kővé vált, majd határozott, mégis feszült léptekkel elindult felém. A mandzsettáján egyetlen fekete gomb lógott csupán, egyetlen árva, kék cérnaszálon függve, lengeti a szél.
– Mit keresel itt, Nóra? – kérdezte halkan, szinte suttogva, de a hangjában ott bujkált az a jól ismert, parancsoló gőg.
– A nagyapánkat akarom elbúcsúztatni – feleltem, szemtől szemben állva vele. – Ő volt a mindenkink. Hogy képzeled, hogy nem lehetek ott?
– Nem vagy kívánatos személy ezen a helyen. A család így döntött.
– Ezt ő mondta? Vagy te találtad ki, Márton?
A bátyám állkapcsa megfeszült, az izmok ujjbegynyi dombokként remegtek a bőre alatt.
– Ne rendezz itt jelenetet, Nóra! Két éve hirtelen eltűntél, felszívódtál a városban, most meg a temetésen akarsz olcsó figyelmet magadnak? Komédiázni jöttél?
– Két éve te küldtél el ebből a házból, Márton! – vágtam vissza, és a hangom már nem remegett, hanem éles pengeként hasított a csendbe. – Te üldöztél el a saját otthonomból!
– Mert elloptad a pénztárból a készpénzt! Te hoztad szégyenre a családi nevet!
A mondat után hirtelen elhallgattunk. Csak az eső monoton, zaklatott kopogása hallatszott a ravatalozó bádogtetőjén. A zsebemben mélyen összegyűrődött a régi felmondásom papírja, amelyet aznap írtam alá, amikor a nagyapám birtokán még könyvelőként dolgoztam. Akkor is én voltam a bűnös, én voltam a fekete bárány, holott minden egyes számlát, minden egyes pénzügyi tranzakciót Márton kezelt, az ő pecsétje és az ő aláírása szerepelt a vitás dokumentumokon.
Ekkor Júlia is odaért, és közelebb hajolt hozzám. A parfümje illatát elnyomta a nyirkos föld szaga.
– Menj el innen, Nóra, mielőtt a rendőrök ideérnek és elvisznek birtokháborításért. Nem látod, hogy senki sem kíváncsi rád?
– Miért félsz ennyire attól, hogy beengedjetek? – kérdeztem, és a tekintetem a nő kezére tévedt.
A mutatóujján egy régi, mélyzöld köves aranygyűrű csillant meg a borús ég alatt. Ugyanaz a gyűrű, amelyet nagyapám évekkel ezelőtt a dolgozószobájának alsó fiókjában tartott, gondosan elzárva egy szürke, viaszpecsétes boríték és a családi dokumentumok mellett. Akkor azt hittem, csupán egy jelentéktelen családi emlék, amit a dédanyánk viselt. Most viszont Júlia kezén láttam, miközben a nő idegesen kapkodta el a kezét a táskája elől.
– Ez a gyűrű… – kezdtem volna.
– Ne merj hozzám érni! – sziszegte Júlia, és a szeme teli volt félelemmel.
Márton azonnal közénk lépett, eltakarva a feleségét.
– Elég volt a színjátékból! A nagyapa utolsó kívánsága az volt, hogy egyetlen percet se tölts itt, és ne engedjünk be a portára.
– Ez olyan furcsa – feleltem hideg mosollyal. – Tegnap este még felhívott telefonon. Hosszasan beszélgettünk.
Márton szeme megrebbent, a pupillája egy pillanatra apróra zsugorodott.
– A nagyapa három napja halott, Nóra.
– Tudom. De előtte egy nappal még beszéltem vele. Azt mondta a telefonban, hogy ha bármi gyanús történik, keressem meg a régi üvegházban a repedt kőlapot. Ott van a válasz mindenre.
A bátyám arca hirtelen olyan lett, mint a halott hamu – teljesen elszürkült, a vér kifutott az arcából. Júlia kezéből pedig ebben a pillanatban kiesett a fekete gyapjúkesztyű, amely némán, puhán a sárba hullott.
