2 | Negyven mérföldre északra Beckett korábban számtalanszor elképzelte már, milyen érzés lehet elveszíteni mindent: embereket, temérdek pénzt, stratégiai fontosságú kikötőket és a nehezen megszerzett hatalmat. Még saját temetésének komor, eső áztatta képe is megfordult olykor a fejében a sötétebb éjszakákon.

Azt azonban soha, egyetlen röpke pillanatra sem engedte meg magának,hogy feltételezze: Laurel egyszer csak eltűnik, ráadásul anélkül, hogy engedélyt kérne tőle. Talán azért, mert a férfi végzetesen összetévesztette azt a képességét, hogy bárkit magához rendelhet, azzal a joggal, hogy örökre meg is tarthatja az illetőt.

Most a nő ezüstszínű kabriója egy elhagyatott, omladozó kőfejtő közelében állt. Az ajtó szélesre tárva ásított a semmibe, a jéghideg esőcseppek könyörtelenül gyűltek a drága bőrüléseken, és a kietlen, szürke útszakaszon semmi sem felelt a férfi némán kavargó kérdéseire.

Közvetlenül napkelte után érte el a helyszínt. A megyei rendőrség már felállított egy óvatos, szalagokkal kijelölt perimetert, mivel a jármű egyértelműen elhagyottnak tűnt a puszta közepén. Pierce, a hűséges hadnagy már előzetesen utasította a Shaw-gárdistákat, hogy maradjanak a háttérben, ne keltsenek feltűnést. Beckett arra számított, hogy betört üvegszilánkokat vagy vérnyomokat fog látni a sárban. Egyik sem volt. Egy egyenruhás tiszt némán megmutatta neki az indítókapcsolóban felejtett, magányosan himbálózó kulcsokat, valamint egy mélyebb lenyomatot a felázott talajon, amely leginkább egy kisebb méretű utazótáskától származhatott.

– Sétálva távozott? – kérdezte Beckett, hangja érdes volt a kimerültségtől.
– Nem tudjuk biztosan – felelte a rendőr rezzenéstelen arccal. – Jelenleg is fésüljük a környező utakat.

Beckett tekintete a távoli, sötét vizű áteresz felé tévedt. Ő, a férfi, aki abból élt, hogy parancsokat osztogatott egy egész birodalomnak, hirtelen kétségbeesetten vágyott arra, hogy valaki más mondja meg neki, mit kell tennie. Eszébe jutott, ahogy Laurel egykor ugyanebben az autóban nevetett, mezítláb pihentetve a műszerfalon, miközben azon vitatkoztak, hogy utolsó ötven dollárjukat egy olcsó motelszobára vagy egy kiadós vacsorára költsék-e. Ő a szobát választotta. A nő pedig vett néhány egyszerű szendvicset egy eldugott benzinkúton, és ezt nevezte a kompromisszum első, édes leckéjének.

Pierce csendesen, szinte hangtalanul lépett mellé. – Kikérhetjük a forgalmi kamerák felvételeit.
– Minden egyes kamerát, ötven mérföldes körzetben.
– A hatóságok már nyomoznak, Beckett.
– És te úgy gondolod, hogy nekem egyszerűen csak várnom kellene?
– Azt gondolom, hogy abba kellene hagynod a helyzet megnehezítését azok számára, akik hajlandóak megmondani az igazat.

Pierce kendőzetlen őszintesége meglepte a férfit. Az előző éjjel, a fényűző bálteremben a hadnagy többször is megpróbálta rávenni, hogy menjen Laurel után. Beckett azonban az üzletet választotta. Pierce pedig most egyáltalán nem volt hajlandó úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna.

Beckett lassan a jobb kezére pillantott. Teljesen átlagosnak, hétköznapinak tűnt. Ettől a felismeréstől azonnal elfogta az émelygés. Laurel összerezzent, amikor a férfi közeledett hozzá, ő pedig csak üres magyarázkodásokkal válaszolt. Nem mondta ki az egyetlen mondatot, ami valóban számított volna: Bántottalak. Tévedtem. Semmivel sem tartozol nekem.

– Ki küldte az üzenetet arról a bizonyos számláról? – kérdezte hirtelen, témát váltva.
– Egy titkosított, lenyomozhatatlan számról érkezett. A csatolt fotó egy belső Shaw-dokumentumot ábrázol.
– Keresd meg az eredetit.

Pierce egy pillanatra habozott. – A felesége neve több olyan számlán is szerepel, amelyek létezéséről neki fogalma sincs.

Ez volt a reggel második, kegyetlen arculcsapása. Beckett az évek során túl sok papírt írt alá anélkül, hogy elolvasta volna az apró betűs részeket. Mióta átvette a szervezet irányítását a nagybátyjától, a biztonság terén kizárólag Pierce-re, a bonyolult pénzügyi tranzakciók esetében pedig a pénzügyi igazgatóra, Graham Vossra támaszkodott. A legális vállalkozások valódi bérszámfejtéssel és ügyfélkörrel rendelkeztek; az illegális vagyon azonban a peremvidékeken csúszott át, olyan fedőcégek rétegei mögé rejtve, amelyek birtoklását Beckett a nyilvánosság előtt mindig is hevesen tagadta.

Egykor azt hazudta Laurelnek, hogy ennek a sötét világnak a legrosszabb része már mögöttük van. Az igazság azonban az volt, hogy egyszerűen csak abbahagyta a témáról való beszélgetést a nővel.

Ezalatt, kilométerekkel távolabb, Laurel épp egy sűrű fenyőcsoport mögötti, nyálkás átereszből kászálódott elő, egész testében reszketve a csontig hatoló hidegtől. Egy furgon lassított le a megyei autópálya szélén. A sofőr, egy ezüstös haját sapka alá rejtő, Celia nevű idősebb hölgy azonnal észrevette a nő sártól iszapos cipőjét és végtelenül kimerült, megtört arcát.

– Segítségre van szüksége? – kiáltott ki Celia a lehúzott ablakon keresztül.
– Egy fuvarra a következő városig. Ki tudom fizetni.
– Szálljon be, mielőtt halálra fagy!

Laurel egy pillanatig tétovázott. Éveket töltött el abban a hitben, hogy Beckett biztonsági személyzetén kívül senkiben sem bízhat. Ennek az idegen nőnek a teherautója azonban borsmenta, friss kávé és régi kárpit megnyugtató illatát árasztotta, a műszerfalon heverő őszinte, hétköznapi rendetlenség pedig valahogy megkönnyítette a légzést.

Celia egy tiszta törülközőt nyújtott át neki. – Rossz éjszakája volt?
– Mondhatjuk úgy is.
– Semmit sem kötelező elmondania nekem.

Laurel majdnem elsírta magát ennek az egyszerű mondatnak a váratlan, felszabadító erejétől.

Egy útmenti, kopottas dinerben Celia forró tojást és feketekávét rendelt neki. Laurel reszkető kézzel készpénzt kínált, de az idős nő határozott mozdulattal visszatolta azt. Ehelyett rámutatott egy faliújságra, amely egy három várossal arrébb működő közösségi klinikát hirdetett. – A húgom ott dolgozik. Ha szüksége van egy biztonságos helyre, ahonnan telefonálhat, keresse Nora Bellt.