2 | Negyven mérföldre északra Beckett korábban számtalanszor elképzelte már, milyen érzés lehet elveszíteni mindent: embereket, temérdek pénzt, stratégiai fontosságú kikötőket és a nehezen megszerzett hatalmat. Még saját temetésének komor, eső áztatta képe is megfordult olykor a fejében a sötétebb éjszakákon.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fognak lépni – suttogta a vonal túlsó végén.
– Kik?
– Graham Voss. Visszaélt a személyazonosságoddal, hogy fedezzen egy gigantikus átutalást. Sikerült lemásolnom annyit az adatokból, amivel bizonyítani lehet a csalást, de az eredeti főkönyv most már egy olyan szerveren van, amihez nekem nincs hozzáférésem.
– Miért pont az én nevemet használta volna erre?
– Azért, mert te vagy a világon az egyetlen ember, akiről Beckett hajlandó lenne elhinni, hogy ártatlan. És pontosan ez tesz téged a legtökéletesebb, legsebezhetőbb célponttá a zsaroláshoz.

Laurel lassan, óvatosan kipillantott az iroda reluxája mögül. Az utca túloldalán, egy bezárt virágbolt árnyékában egy sötét, ablakfóliás szedán parkolt. A volán mögött ülő sofőr látszólag elmélyülten olvasott egy újságot, de a nő észrevette, hogy hosszú percek óta egyetlen lapot sem lapozott.

– Daniel – suttogta elhaló hangon –, valaki követett engem.

Még az étkezdében, Laurel röviden megfigyelt egy édesanyát, aki épp a kisfiának segített bekötni a cipőfűzőjét. A gyerek makacsul ragaszkodott hozzá, hogy egyedül is képes rá, kétszer is belekavarodott a csomóba, majd végül mindenféle szégyenérzet nélkül kért segítséget. Laurel akkor a saját, sárral borított kezeire nézett. Harminckilenc éves volt, és hirtelen rájött, hogy az az egyszerű, három szavas mondat, hogy „Segítségre van szükségem”, szinte teljesen kimondhatatlanná vált számára. Egy olyan férfi felesége volt, aki minden felmerülő problémát egyetlen gyors telefonhívással, egy vastag csekkel vagy egy nyers paranccsal oldott meg. A megoldásai legtöbbször hibátlanul működtek, cserébe viszont mindenkit arra tanítottak a környezetében, hogy némán várják az ő utasításait.

Celia észrevette, merengő tekintetét. – Az unokám pont ennyi idős – szólalt meg halkan. – Rettentően nagyfiú akar lenni, egészen addig a pillanatig, amíg a nehéz szatyrokat kell cipelni.
Laurel a helyzet ellenére is elmosolyodott. – Azt hiszem, én pont a fordítottját tanulom most – válaszolta csendben. – Éveket töltöttem el azzal, hogy elhitessem magammal: mindent, de mindent elbírok egyedül.
Celia elgondolkodva megkavarta a kávéját. – Tudja, még soha senki nem kapott kitüntetést azért, mert egy egész ház súlyát cipelte a hátán, teljesen egyedül.

Visszatérve a kőfejtőhöz, a helyszínelő tiszt épp azt firtatta Becketttől, hogy Laurelnek szokása volt-e faképnél hagyni őt a hevesebb viták során. A kérdés mélyen elszégyenítette a férfit, mert szinte fogalma sem volt, hogyan kellene válaszolnia. Laurel egyszer, nagyon régen, elment az édesanyjához, miután a férfi megszegett egy komoly ígéretet egy fontos orvosi vizsgálattal kapcsolatban. Akkor hatalmas csokor virággal ment utána, és a probléma megoldottnak tűnt. Vajon a nő már akkor megbocsátott neki, vagy egyszerűen csak belefáradt abba, hogy folyton magyarázkodnia kelljen a fájdalmáról? A saját grandiózus gesztusára kristálytisztán emlékezett. Arra viszont egyáltalán nem, hogy meghallgatta volna a nő válaszát.

Pierce a közelben állt, egy sárba fúródott gumiabroncs-nyomokról szóló jelentést silabizálva. A hatóságok már figyelmeztették őket, hogy az iszapos lenyomatok alapján nem lehet megbízhatóan azonosítani az autót. Beckett azonban annyira kétségbeesetten vágyott a bizonyosságra, hogy minden egyes bizonytalan eredményt személyes engedetlenségként élt meg. Amikor frusztrációjában ráripakodott az egyik nyomozóra, Pierce azonnal közbelépett, hogy magára vonja a figyelmét. – Csak a munkájukat végzik – mondta csendes, de ellentmondást nem tűrő hangon. Beckett a fáradt, karikás szemű egyenruhás nőre nézett, felismerte saját igazságtalanságát, és halkan bocsánatot kért. Ez csak egy apró, jelentéktelen korrekció volt, nem egy mélyreható személyiségváltozás, de az a nap nem kínált számára ennél nagyobb, javítható hibát.

Ahogy közeledett a dél, Beckett sztárügyvédje hívta a bálteremben történtek várható médiamegjelenései miatt. A jogász egy rendkívül óvatosan megfogalmazott hivatalos nyilatkozatot javasolt, amely egy sajnálatos, „privát félreértésként” állította volna be a történteket. Beckett Laurel üres, eső áztatta autójára emelte a tekintetét. – Ez nem holmi félreértés volt – mondta a telefonba. – Megütöttem a feleségemet. Az ügyvéd azonnal elhallgatott, a döbbenet csendje uralta a vonalat. Beckett lassan, tagoltan megismételte a szavakat, ezúttal anélkül, hogy lehalkította volna a hangját. Pontosan tudta, hogy az önmagáról szóló igazság kimondása csak a legelső, fájdalmas lépés, mégis ez volt az első őszinte mondat, amit a házasságukról mondott az elmúlt, hosszú évek során.

– Akkor azonnal hagyd el a klinikát! Most! – kiáltotta Daniel a telefonban.

A sötét szedánból ekkor egy második, széles vállú alak is kiszállt. Lassan a füléhez emelt egy telefont, és egyenesen a rendelő irodájának ablaka felé nézett, egyenesen Laurel szemébe. Daniel hangja a kétségbeesés csúcsára hágott.

– Laurel, figyelj rám nagyon jól! Nem maga a bankszámla az a titok, amit mindenáron védenek! Hanem az, amit abból a pénzből vásároltak!

Mielőtt a nő megkérdezhette volna, hogy pontosan mire gondol, a vonal egy éles, fémes kattanással megszakadt.

Szeretnéd megtudni, mi történik ezután, és milyen sötét titkokat rejt a North Lantern Group? Kattints ide a folytatásért és fedezd fel a teljes történetet!