2. Fejezet: A nő az ajtó mögött A fekete Mercedes olyan hirtelen vágódott be a kavicsos kocsibehajtóra, hogy a megcsúszó kerekek felverték a felázott talajt, éles csikorgással hasítva bele a szakadó eső monoton morajába. A fényszórók vakító, opálos kévéje egyetlen kegyetlen pillanat alatt metszette ketté a sötétséget, telibe találva engem.

Egyetlen ösztönös, gyáva másodpercig az agyam menekülési útvonalat keresett. Arra gondoltam, elrejtőzöm a rododendronok árnyékában, beleolvadok a sötétbe, mint egy tolvaj a saját veje udvarán. De ekkor felrémlett bennem a hang. Nem a képzelet szüleménye volt, hanem a rideg valóság, amely perceken át fojtogatta a torkomat: a három tompa, erőtlen koppanás a frissen lelakatolt garázsajtó túloldaláról, és a fuldokló, kísérteties suttogás.

„Ne engedd, hogy elvigyen…”

Nem rejtőztem el. Hátat fordítottam a lezárt deszkáknak, és egyenesen a vakító fényszórók felé léptem. A víz vastag függönyként ömlött le a kabátomról, a hideg a csontjaimig hatolt, de belül egy olyan forró tűz lobbant fel, amilyet évtizedek óta nem éreztem.

Daniel esernyő nélkül vágódott ki a kocsiból. A sötétkék szabott öltönye, a milliméterre fésült, nedvesen csillogó haja még mindig a sikeres, kifogástalan üzletember képét mutatta, de a vonásai eltorzultak. A maszkon átütött a pánik és a düh szörnyű elegye.

– Mi a poklot művel maga itt? – üvöltötte, túlkiabálva a vihart.

Nem válaszoltam azonnal. Hagyni akartam, hogy beszéljen. Hallani akartam azt a sajátos, repedező tónust egy ember hangjában, amikor hirtelen szembesül azzal, hogy az aprólékosan felépített hazugságvára a szeme láttára dől romba.

– Margaret! – lépett közelebb, ökleit összeszorítva. – Kérdeztem valamit!
– A lányomért jöttem, Daniel.
– Megmondtam! Vermontban van, egy elvonuláson! Maga képtelen tiszteletben tartani a magánéletét!
– Akkor bizonyára nem jelent gondot kinyitni ezt a garázst – mutattam a hátam mögé, a masszív, fényes lakat felé.

A szeme sarkából azonnal a reteszre sandított. Ott volt. Egy mikroszkopikus villanás a pupillájában: a félelem. Nem sok, épp csak annyi, hogy a ragadozó bizonytalanná váljon a zsákmány előtt.

– Miért nyitnám ki? Építőanyagok vannak odabent. Felújítjuk a házat.
– Ha csak szerszámok és gipszkartonok vannak bent, miért remeg a kezed, Daniel?

Megindult felém. A testtartása agresszív volt, a fenyegetés aurája vette körül.
– Tűnjön el a birtokomról. Most azonnal.

Nem mozdultam. Harminckét éven át tanítottam egy külvárosi középiskolában. Láttam tomboló, erőszakos tinédzsereket, fenyegetőző szülőket, és gőgös igazgatótanácsi tagokat, akik azt hitték, az ordítás helyettesíti a tekintélyt. Daniel nem akkor volt veszélyes, amikor kiabált. Daniel akkor vált igazán félelmetessé, amikor elcsendesedett.

És ekkor hirtelen elhallgatott. Megállt tőlem alig egy méterre, a tekintete kihűlt, mint a fagyos beton.

– Margaret – szólalt meg halkan, mézesmázos, szinte gyengéd hangon, amelytől felállt a szőr a hátamon. – Maga megint zavart.
– Kristálytisztán látok mindent.
– Túl sok stressz érte, mióta Robert elment. Maga nincs jól.

A férjem neve úgy vágott arcul, mint egy jeges korbács. Robert négy éve halt meg. Egy békés vasárnap reggelen esett össze a konyhakövön, miközben a palacsintát forgatta. Daniel pontosan tudta, mekkora űrt hagyott maga után. És most, mint mindig, a gyászomat próbálta fegyverként fordítani ellenem.

– Egyre többször felejt el dolgokat – folytatta kíméletlenül, lépésről lépésre építve fel a gázlángozás falát. – Emily már hetek óta aggódik magáért. Nem vette észre?
– Valóban? Akkor engedd meg, hogy ezt ő maga mondja el nekem.
– Csak jelenetet rendez, Margaret. Szánalmas.
– Nem, fiam. Én nem jelenetet rendezek. Én telefonálok.

Felemeltem a kezemet, amelyben a mobilomat szorongattam. A képernyő még világított a híváslistával. Daniel arca egy szempillantás alatt kővé dermedt. A fölényessége elpárolgott.

– Kinek telefonált?

A választ nem tőlem kapta meg. A háta mögül, a bejáró sötétjéből egy határozott, hűvös hang vágott át az esőn:
– Uram! Lépjen hátrébb a hölgytől!

Két rendőr lépett elő az árnyékból. A járőrautó fényhíd és sziréna nélkül gurult be a felhajtóra, a fényszóróik némán világították meg a jelenetet. Egy fiatal, sötét hajú rendőrnő lépett hozzám sietős léptekkel, kezét ösztönösen az övén nyugtatva.

– Asszonyom, ön tette a bejelentést?
– Igen, Ruiz őrmester – olvastam le a jelvényét remegő ajkakkal. – A lányom van odabent. Bezárta.
Daniel felnevetett. Éles, hisztérikus, természetellenes hang volt, mint a fém csikorgása az üvegen.
– Képtelenség! Ez egy sajnálatos félreértés, biztos úr! Daniel Whitmore vagyok, ez az én ingatlanom. Nincs bent senki!
– Biztos ebben, uram? – kérdezte a másik rendőr, egy magas, szikár férfi, akinek a névtábláján a Patterson név állt.
– Hát persze, hogy biztos vagyok benne! Miért hazudnék? Az anyósom demenciával küzd, felzaklatta a férje halála, nem tudja, mit beszél!

Patterson nem figyelt rá. Odalépett a garázs oldalsó szervizajtajához, és megrángatta a kilincset. A zárszerkezet nem engedett, a vaskos lakat mozdulatlan maradt.
– Kulcsa van hozzá?
– Nincs nálam – vágta rá Daniel túl gyorsan.
– Akkor hogyan jut be?
– A főkapun keresztül, de a távirányító elromlott. Nézzék, menjünk be a házba, főzök egy teát, tisztázzuk ezt a kellemetlen ügyet…

Patterson megállt. Nem mozdult, csak felemelte a kezét, intve Danielnek, hogy hallgasson. A fülét a nedves faajtóhoz tapasztotta. Aztán öklével háromszor, határozottan megkopogtatta a deszkát.
– Rendőrség! Van odabent valaki?

Másodpercek teltek el, amelyekben még az esőcseppek becsapódása is dübörgésnek tűnt. A levegő megfagyott körülöttünk. És ekkor, a mélyből, a padló szintjéről felhangzott a válasz.

Kopp. Kopp. Kopp.