Sarah mentőtiszt sokatmondó, feszült pillantást váltott a társával. A pszichológiai kínzás legtisztább formája: elvenni az időérzékelést, elszigetelni a valóságtól, amíg az ember saját elméje válik a börtönévé.
– Ettél valamit az utóbbi napokban, Emily?
– Kekszet… talán. Nem tudom mikor… Azt mondta, addig nem kapok rendes ételt, amíg alá nem írom.
– Mit kellett volna aláírnod? – kérdeztem, miközben jeges szorítás markolt a gyomromba.
Megfogta a kezemet, a hideg, zúzódásos ujjai meglepő erővel kapaszkodtak belém.
– Anya, figyelj rám… Papírok vannak nála. Apa pénzéről…
A hideg szorítás a szívemig ért. Amikor Robert meghalt, egy szerény, de biztos vagyont hagyott ránk: a New Hampshire-i tóparti faházat, amit évtizedeken át csinosítottunk, és egy gondosan kezelt befektetési számlát. A felét Emily kapta, a másik felét én. Daniel mindig gúnyosan, fensőbbségesen beszélt róla, azt állítva, hogy a saját cége révén neki nincs szüksége a „tanári nyugdíjalapokra”. Hazudott. Mint mindenben.
Emily teste remegni kezdett, a fogai összekoccantak.
– Azt mondta… ha aláírom az átruházást, elenged. Azt mondta, senkinek sem kell megtudnia…
– Mit akart még aláíratni, kicsim?
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a pupillái felakadtak. A szavai elhaltak, a teste elernyedt a karjaimban.
– Emily!
– Kérem, lépjen hátrébb, elájult! – lépett közbe határozottan Sarah, és a hordágy felé intett. – Hipoglikémia és súlyos kiszáradás. Azonnal be kell vinnünk a traumaközpontba!
Tehetetlenül tántorodtam hátra, ahogy a mentők professzionális gyorsasággal nyakmerevítőt tettek rá, betakarták egy meleg izofóliával, és felemelték a hordágyat.
Kint az udvaron a zápor csendes permetezéssé szelídült. Daniel ott állt a villogó rendőrautó mellett, a hátrakötözött kezeivel. Életemben először láttam őt kicsinek. Megtörtnek. De amint meglátott kilépni a garázsból, a szemeiben ismét felvillant az a rideg, kígyószerű dac.
– Margaret! – kiáltott rám.
Megindultam felé. Patterson őrmester elém akart lépni, de feltettem a kezem. Látni akartam az arcát.
– Ne hagyja, hogy tönkretegye az életünket emiatt! – sziszegte Daniel, ahogy elé értem.
Megálltam.
– Az életeteket?
– Emily nem volt önmaga! Hetek óta hisztérikus rohamai voltak, mentálisan instabil! Csak meg akartam védeni őt saját magától!
Ránéztem a nyitott garázsra. A földön heverő kettévágott lakatra. A sárga mentőautóra, ahol a lányomat próbálták életben tartani.
– Megvédeni? Így véded meg azt, akit szeretsz? Egy ketrecben, megkötözve, éheztetve?
Daniel ajkán egy torz, gúnyos mosoly futott át, és halkan, mérgezően suttogta:
– Maga nem ért semmit. Kérdezze meg a drága lányát a pénzről.
– Milyen pénzről beszélsz?
– Kérdezze meg tőle, mit csinált az örökséggel, Margaret. Kérdezze meg, hová tűnt az utolsó centig!
Patterson ekkor megragadta a vállát, és határozottan a hátsó ülésre kényszerítette. Az ajtó tompa puffanással záródott be mögötte. A rendőrautó elindult, a vörös lámpák visszfénye végigcsúszott a vizes aszfalton.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznem. A lányom élt, a szörnyeteget elvitték. Daniel szavai mégis mélyen a gondolataimba fúródtak, mint a mérgezett tüskék. Mit csinált az örökséggel?
Húsz perccel később a St. Jude Kórház sürgősségi várójában ültem, kezemben egy érintetlen, kihűlt műanyag poharas kávéval. A ruhám még mindig csuromvíz volt, a cipőm sártól nehéz. Ekkor lépett oda hozzám egy civil ruhás nyomozó, egy fáradt arcú, ötvenes férfi, aki Millerként mutatkozott be.
– Mrs. Vance? – ült le a mellettem lévő kopott műbőr székre.
– Hogy van a lányom?
– Stabilizálták az állapotát. Súlyos folyadékhiánya van, zúzódásai, de az orvosok szerint fel fog épülni. A belső szervei nem sérültek.
Megkönnyebbülten hajtottam le a fejem, a könnyeim végre szabadon törtek elő.
– Daniel börtönbe megy, ugye? Ugye soha többé nem engedik a közelébe?
Miller nyomozó habozott egy pillanatot. Kinyitott egy vékony barna mappát.
– Whitmore urat súlyos személyi szabadság megsértésével, testi sértéssel és kínzással vádoljuk. De van még valami. A helyszínelők átvizsgálták a garázst. Találtak egy rejtett biztonsági kamerát a mennyezeti gerendába fúrva.
– Felvette? – suttogtam döbbenten. – Felvette, amit vele tett?
– Úgy tűnik, távolról figyelte a feleségét a telefonján keresztül. És a sietségében elfelejtette kivenni a memóriakártyát a főegységből. A kollégáim épp most nézik át a digitális anyagot.
A nyomozó rám nézett, és a tekintetében valami mélységes sajnálat bukkant fel. Olyan nézés volt ez, amit a rendőrök tartogatnak azoknak, akiknek a világa épp másodszor készül összeomlani egyetlen éjszaka alatt.
– Megtalálták az első felvételt, Mrs. Vance. Azt a videót, ami akkor készült, amikor Emilyt vasárnap éjjel először behurcolták abba a fészerbe.
– Daniel…
– Nem Daniel volt egyedül – szakított félbe csendesen Miller. – A felvétel kristálytiszta. Valaki segített neki. Egy nő, aki lefogta Emily lábait, amíg Whitmore megkötözte a kezét.
A szívem kihagyott egy ütést. A levegő megfagyott a tüdőmben.
– Egy nő? Kicsoda?
Miller előhúzott egy kinyomtatott, még meleg biztonsági kamerás fényképet a mappából, és az ölembe tette.
A szemcsés, de éles fekete-fehér képen Daniel egy eszméletlen nőt húzott be a nyitott ajtón. A másik oldalon egy elegáns ballonkabátos nő állt, aki két kézzel szorította le a lányom bokáit. A nő épp a kamera felé fordult.
A fotón Evelyn arca volt látható.
