I. Rész – A Tizenkettes Asztal Csendje
A Harbor Crown étterem hatalmas, padlótól mennyezetig érő üvegfalain túl Charleston kikötőjét sötét, nehéz köd ülte meg. Odabent azonban a csillárok meleg fénye tört meg a csiszolt kristálypoharak peremén, s az ezüst étkészletek halk koccanását csak a halkan duruzsoló jazz-zongora dallama kísérte. A teremben a pénz, a hatalom és a déli arisztokrácia parfümjének fojtogató keveréke terjengett. Ide nem csupán vacsorázni jártak az emberek; ide azért jöttek, hogy lássák őket, és hogy ők lássanak másokat.
A terem legszebb szegletében, közvetlenül a kikötőre néző ablak mellett állt a tizenkettes asztal.
Ott ült Evelyn Carter.
Hetvennégy éves volt. Törékeny testalkatát egy gondosan vasalt, ám legalább tizenöt éves, halványkék kosztüm fedte. Fehér haja makulátlan kontyba volt fogva, ráncos, vékony kezét pedig csendben pihentette az ölében tartott, kopott bőrtáskán. Nem tartozott ide, és ezzel minden jelenlévő tisztában volt. A tekintetek, melyek felé villantak, tele voltak hűvös távolságtartással és leplezetlen rosszallással. Egy idős nő, aki láthatóan a nyugdíjából élt, egy olyan helyen, ahol egyetlen palack bor ára fedezte volna a havi fűtésszámláját.
Evelyn azonban nem törődött a pillantásokkal. Az asztalon álló kis réz gyertyatartót nézte, és minden egyes percben az ajtó felé sandított.
Három hete foglalta le ezt az asztalt. Három végtelennek tűnő hét telt el azóta, hogy a telefonban meghallotta fia, Daniel hangját: „Anya, hazajövök. Együtt vacsorázunk. Kérlek, válassz egy igazán szép helyet.”
Az autója két napja felmondta a szolgálatot, így ma este két átszállással, busszal érkezett a belvárosba. Fél órát gyalogolt a hűvös, tengeri szélben, ügyelve arra, hogy a cipője tiszta maradjon. Megérte. Mert a fia, aki az elmúlt évtizedekben a világ legveszélyesebb pontjain szolgált a haditengerészet különleges egységénél, végre hazatért.
– Elnézést, hölgyem.
A hang hideg volt, mint a jégbe hűtött pezsgő.
Evelyn felnézett. Preston Vale, a Harbor Crown ügyvezető igazgatója állt felette. Preston harmincas évei végén járó, élére vasalt szmokingot viselő férfi volt, akinek arcára mintha ráégett volna a felsőbbrendű gőg maszkja. Mögötte egy fiatalember állt: Chase Whitmore, egy helyi ingatlanmágnás huszonéves örököse, laza tengerészkék blézerben, zsebre dugott kézzel, arcán azzal a félmosollyal, amit csak a következmények nélküli gazdagság adhat az embernek.
– Igen, fiatalember? – kérdezte Evelyn szelíden.
– Félreértés történt a foglalásokkal – mondta Preston, miközben le sem leplezett undorral mérte végig az idős nő ruháját. – Erre az asztalra Mr. Whitmore tart igényt. Át kell adnia a helyet.
– De nekem foglalásom van – válaszolta Evelyn csendesen, de határozottan. – Három hete telefonáltam. Evelyn Carter névre, fél nyolcra. A fiamat várom.
Chase halkan felhorkant.
– Preston, nem azért fizetek klubtagsági díjat, hogy egy nénike miatt a bárpultnál kelljen várakoznom a vendégeimmel. Intézd el.
Preston arca megrándult. Tudta, mekkora borravalót és mekkora presztízst jelent Whitmore jelenléte. És azt is tudta, mit jelent egy idős, láthatóan vagyontalan nő a legexkluzívabb asztalnál: rontja az összképet.
– Asszonyom, nem kérdezem, hanem közlöm – lépett közelebb az igazgató, lehalkítva a hangját, hogy a környező asztalok ne hallják a nyers fenyegetést. – Ez az asztal foglalt. Álljon fel, és távozzon. A magafajtáknak van egy remek büfé két sarokkal lejjebb.
– Nem megyek el – mondta Evelyn, és a gerince kiegyenesedett. – Jogom van itt lenni. Kifizetem a vacsorámat, és megvárom a fiamat.
Ebben a pillanatban egy fiatal pincérnő lépett az asztalhoz, kezében egy tálcával. Hannah volt az, huszonkét éves egyetemista, aki még nem tanulta meg elnyomni az empátiáját.
– Vale úr – szólt közbe Hannah remegő hangon. – Ellenőriztem a naplót. Mrs. Carter foglalása teljesen érvényes. Ő volt az első a listán ma estére…
– Hannah, menj a konyhába, vagy holnap már nem kell bejönnöd! – sziszegte Preston.
Chase ekkor a szomszédos szervizasztalra pillantott, ahol egy mélytányérban a konyhából visszahozott, kihűlt, sűrű paradicsomos spagetti állt, amit egy másik vendég küldött vissza.
– Úgy tűnik, a hölgy éhes, Preston – jegyezte meg Chase gúnyosan, elhúzva a száját. – Miért nem adsz neki enni? Talán akkor végre szedi a sátorfáját.
Preston szeme megvillant. A sarokba szorított, hatalmaskodó emberek dühével ragadta meg a tésztás tálat. Evelyn táskáját egyetlen durva mozdulattal lesöpörte a székről a szőnyegre.
– Ha nem megy szép szóval… – mondta Preston fojtott hangon, és felemelte a tálat.
Hannah felkiáltott:
– Vale úr, ne!
Késő volt. Preston hidegvérrel, teátrális megvetéssel fordította meg a porcelántálat közvetlenül Evelyn feje fölött.
A nehéz, kihűlt spagetti, a vörös mártás sűrű, ragacsos tömege ráhullott az idős nő ősz hajára, végigfolyt a halántékán, megülte a füle tövét, és lecsöpögött a gondosan vasalt, halványkék kosztüm hajtókájára.
A teremben megfagyott a levegő. A zongorista keze megállt a billentyűk felett. Egy pohár sem koccant. Halálos, szinte fizikai fájdalmat okozó csend telepedett az elegáns étteremre.
Chase elvigyorodott, de a mosolya hamar az arcára fagyott, látva a körülöttük ülők döbbent dermedtségét. Evelyn nem kiáltott fel. Nem sírt. Csupán lehunyta a szemét, miközben a hideg paradicsomlé lassan lecsöppent az arcáról a terítőre.
