“Komolyan.”
“És meg fogod tanulni felismerni, mielőtt felrobbansz.”
Keserűen nevetett.
“Szóval most valami veszélyes furcsa vagyok, akinek képzésre van szüksége?”
“Most olyan vagy, aki annyira elvesztette az önuralmát, hogy egy gyereket is bántson.”
Az arca összerogyott.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
Aztán Ethan újra leült.
Halkan.
“Utálom, hogy így mondod.”
“Utálom, hogy igaz.”
Gyorsan letörölte a szemét.
Úgy tettem, mintha nem venném észre.
“Mesélj Masonról.”
“Nincs mit mondani.”
“Mióta ismered őt?”
“Három év.”
“Kigúnyol-e valaha téged?”
“Mindenki kineveti mindenkit.”
“Nem ez volt a kérdés.”
Ethan sóhajtott.
“Igen.”
“Miről?”
“Bármit.”
“Én?”
A csendje válaszolt rám.
“Mit mond?”
“Ez hülyeség.”
“Mondd el.”
“Néha anyám fiának hív.”
Ott volt.
Hideget éreztem.
“Mit is mond pontosan?”
“Anya fia.”
A szó olyan volt, mint a hideg víz.
Előrehajoltam.
“Anyu?”
“Igen.”
“Nem anya?”
Ráncolta a szemöldökét.
“Miért számít ez?”
Elővettem Ethan telefonját, és megnyitottam az üzenetet.
*Anya megint megmentett.*
A szeme végigfutott a szavakon.
Aztán vissza hozzám.
“Nem.”
“Nem mondtam semmit.”
“Nem.”
“Ethan.”
“Ő így viccel.”
“Ugyanígy van az, aki ezeket küldi.”
“Millióan mondják, hogy anya.”
“Tizenhat éves fiúknak?”
Újra felállt.
“Őt akarod hibáztatni, mert szükséged van valakire, akit hibáztathatsz.”
“Már tudom, ki felelős azért, hogy megütötte Lilyt.”
Az arca összeszorult.
“Te.”
Ez megállította.
“Bármi is ezek az üzenetek, nem törlik, amit tettél.”
Rám meredt.
“De valaki pontosan azt etette veled, amire Masonnak panaszkodsz.”
“Ezt nem tudod.”
“Nem.
Én nem.”
A megszünetelt videóra mutattam.
“De meg fogom tudni.”
A telefonom csörgött.
Laura.
Válaszoltam.
“Megtaláltam az első videót,” mondta.
“Ki vette fel?”
“Daniel lánya.”
“És a második?”
“Valaki névtelenül küldte egy iskolai csoportnak.”
Összeszorult a gyomrom.
“Mi?”
“A videó, ahogy Ethan megüti Lilyt.
Senki sem tudja, ki töltötte fel eredetileg.”
“El tudnád küldeni a postát?”
“Már megtettem.”
Megnyitottam az üzenetét.
A fióknak nem volt profilképe.
Név nélkül.
Nincs múlt.
Aznap reggel hozták létre.
Egy bejegyzés.
Ethan üti Lilyt.
És egy felirat.
*Végül abbahagyta a színlekedést.*
Kétszer is elolvastam.
Aztán Ethan elkapta a telefont.
Az arca megváltozott.
“Mi?”
Ránéztem.
“Mi az?”
A feliratra mutatott.
“Ők azok.”
“Honnan tudod?”
“Ezt már mondták korábban.”
Elővette a saját telefonját, és átnézte a képernyőképeket.
Kezei gyorsabban mozogtak.
Aztán talált egyet.
A telefonokat egymás mellett tette.
Két héttel korábban:
*Egy nap abbahagyod a ártalmatlan színlezést.*
Az új felirat:
*Végül abbahagyta a színlekedést.*
Ugyanaz a ritmus.
Ugyanaz az ötlet.
Talán ugyanaz a személy.
Ethan légzése sekélysé vált.
“Feltették.”
“Igen.”
“Azt akarták, hogy az emberek lássák.”
“Igen.”
Az arca elsőszedett.
“És tegnap este figyelték.”
Újra ránéztem Masonra, aki megdermedt a videó hátterében.
Telefon a kezben.
Gépelés.
Talán.
Talán nem.
Nem engedtem, hogy a gyanú bizonyíték legyen.
“Ki tudja még, mit mondtál Masonnak?”
Ethan nyelt egyet.
“Senki.”
“Gondolkodj.”
A padlóra meredt.
Aztán az arckifejezése megváltozott.
Most ne féljünk.
Elismerés.
“Volt egy csoportos csevegés.”
Összeszorult a gyomrom.
“Milyen csoportos csevegés?”
“Csak én, Mason, Tyler és Cole.”
“Miről?”
“Minden.”
“Még mindig aktív?”
“Nem.”
“Miért?”
Ethan rám nézett.
“Mason törölte.”
“Mikor?”
Lenyelte.
“Tegnap este.”
Először fordult először, hogy a rejtély már nem tűnt valami olyasmink, mint a házunk előtt.
Most már formája volt.
Egy történelem.
És talán egy név is.
De Ethan arckifejezése valami mást is elárult.
Nem volt megkönnyebbülve.
Rémültnek tűnt.
Mert egy névtelen idegen vádjával könnyű volt.
A legjobb barátod gyanítása nem volt az.
ADMIN
Az ezen aláírás alatt közzétett tartalmat szerkesztőségi csapatunk készíti, amely eredeti tudósítások, kutatás és mesterséges intelligencia által támogatott vázlatok keverékére épül, minden cikket a megjelenés előtt áttekintik. A fókuszunk az, hogy világos, pontos és lebilincselő beszámoló nyújtsunk azokról a témákról, amelyek olvasóinkat a leginkább érdeklik.
