3. fejezet: A VIDEÓ
Aznap reggel kilér már a születésnapi buli online is megjelent.
Azért tudtam meg, mert a nővérem sírva hívott.
“Sarah, ne nyisd meg a közösségi médiát.”
Ez persze azt jelentette, hogy megnyitottam a közösségi médiát.
Három videó volt.
Az első képen Lily két felnőtt között futott.
Valaki nevetett.
Egy gyerek kiáltotta a nevét.
Aztán Lily megütötte Ethan könyökét.
A kezei megrándultak.
A torta csúszott.
Fél másodpercig az egész mintha a levegőben lógott volna.
Aztán megfordult.
A máz leesett a padlóra.
A vendégek felszisszentek.
A kamera megrázkódott.
Ethan a tortára meredt.
Valaki a forgató mögött suttogta: “Ó, ember.”
Aztán Ethan megragadta Lilyt.
A videó megszakadt az első pofon előtt.
Úgyis rosszul éreztem magam.
A második videó rosszabb volt.
A torta leesetése után kezdődött.
Ethan kiabált.
Lily sírt.
Valaki elkapta az első pofont.
Aztán a második.
A gyomrom annyira összeszorult, hogy letettem a telefont.
A felirat így szólt:
*A születésnapos fiú elveszíti a tortaütést.*
Szerettem volna a telefont a szoba másik végébe dobni.
Ehelyett emiatt erőltettem, hogy nézzem.
Nem azért, mert akartam.
Mert tudnom kellett, mi történt, mielőtt megérkeztem.
Ethan egyszer megpofozta Lilyt.
Többen kiabáltak.
A nővérem feléjük lépett.
Valaki egy pillanatra elzárta a kamerát.
Amikor kitisztult a kilátás, Ethan keze ismét felemelkedett.
Aztán a hangom jött a képernyőn kívülről.
“ETHAN!”
A videó véget ért.
A harmadik felvétel akkor kezdődött, amikor szembesítettem őt.
Néztem, ahogy a gyerekeim közé lépek.
Láttam, ahogy Ethan sikít, hogy mindenki rá néz.
Néztem, ahogy elmondtam neki, hogy néznek, mert elütött egy hatéveset.
Aztán láttam valamit, amit akkor még nem vettem észre.
Mason.
Hat lábbal Ethan mögött állt.
Figyel.
Nem lepődtem meg.
Nem zavarodtam.
Figyel.
A telefonja alacsonyan volt a csípője mellett.
A hüvelykujja mozgott.
Gépelés.
Megállítottam a videót.
Nagyítottam.
A kép elmosódott.
De a mozgalom nem volt félreérthető.
Üzenetet küldött.
Megnéztem Ethan telefonján az időbélyegét.
Az ismeretlen szám semmit sem küldött a konfrontáció során.
A “Anya megint megmentett” üzenet órákkal később érkezett.
Így Mason üzenetküldése semmit sem bizonyított.
Tudtam ezt.
Azt is tudtam, hogy Ethan furcsán reagált, amikor megemlítettem a nevét.
Felhívtam Laurát.
“Ki töltötte fel ezeket?”
“Nem tudom.”
“Tudd ki.”
“Sarah—”
“Kérlek.”
Hallott valamit a hangomban.
“Rendben.”
“És kérd meg mindenkit, aki felvett, küldje el nekem az eredeti videókat.”
“Miért?”
“Majd később elmagyarázom.”
“Ethan jól van?”
A zárt hálószoba ajtaja felé néztem.
“Nem.”
“Lily?”
“Nem.”
Hallottam, ahogy a nővérem belélegzik.
“Tényleg?”
Majdnem nevettem.
Ehelyett azt mondtam: “Csak hozd meg nekem a videókat.”
Ethan dél körül jött le.
Megállt, amikor meglátta a képernyőt.
“Figyelted őket.”
“Igen.”
“Remek.”
Kinyitotta a hűtőt.
“Az egész iskola valószínűleg látta.”
“Ez számít, de a legtöbben nem.”
“Nekem számít.”
“Tudom.”
“Nem, nem tudod.”
Elővett narancslét.
A kezei remegtek.
“Te lehetsz a hős a videóban.”
Ránéztem.
“Mi?”
“Mindenki azt mondja, megmentetted Lilyt.”
“Megvédtem Lilyt.”
“Pontosan.”
Keserűség volt a hangjában.
“Amíg én vagyok a pszichopata.”
Felálltam.
“Megütötted.”
“Tudom!”
“Akkor hagyd abba a beszédet, mintha a videó hozta volna létre, ami történt.”
Lecsapta a hűtő ajtaját.
“Mondtam, hogy tudom!”
“És szerintem még nem érted, mit jelent a tudás.”
“Mit akarsz, hogy tegyek?
Felmenj az internetre, és mindenkinek elmondod, hogy szörnyeteg vagyok?”
“Azt akarom, hogy ne legyél inkább a zaklatottság, hogy lássanak valaki, mint amiatt, amit Lily átélt.”
Ez elhallgattatta.
Az arca összeszorult.
Lágyítottam a hangomat.
“Ethan, a szégyen nem ugyanaz, mint a megbánás.”
Lenézett.
“Én is szégyellem.”
“Jó.”
A szeme felkapaszkodott.
Folytattam, mielőtt reagálhatott volna.
“Szégyellned kellene azt, amit tettél.
De a szégyen egy újabb ürügy lehet, hogy csak magadról gondolkodj.”
Nem szólt semmit.
“Tudni akarod, milyen a bűnbánat?”
Rám meredt.
“Lily fél lejönni a lépcsőn, mert itt vagy.”
Valami tört el az arcán.
Majdnem megálltam.
Nem tettem.
“Ez elfogadja, hogy lehet, hogy még nem akar bocsánatkérést hallani.”
A szemei megáztak.
“Megértés, hogy nem te dönthetsz el, mikor érzi újra magát biztonságban.”
A narancslevet a pultra tette.
“Nem akar velem beszélni?”
“Megkérdezte, hogy most rossz vagy-e.”
Úgy nézett ki, mintha én ütöttem volna meg.
“Ő mondta ezt?”
“Igen.”
“Én nem…”
A hangja elhallgatott.
“Igen.”
“Nem úgy értettem…”
“Hogy megijesztsék?”
Rám nézett.
“Nem tudom, mire gondoltam.”
Ez a válasz megijesztett, mert elhittem neki.
Kihúztam egy széket.
“Ülj le.”
Ezúttal megtette.
A telefonomat közéjük tettem, és megállítottam a bulivideót Masonon.
“Nézd.”
Ethan arckifejezése azonnal megváltozott.
“Mi?”
“Ír rá.”
“És?”
“Elmondtad neki az üzeneteket?”
“Nem.”
“Egyszer sem?”
“Nem.”
“Látta már őket?”
“Nem hiszem.”
“Tudja, hogy haragszol rám?”
Ethan elfordította a tekintetét.
“Néha.”
“Mennyit mondtál neki?”
“Ő a barátom.”
“Mennyibe kerül?”
Megdörzsölte a homlokát.
“Cucc.”
“Konkrét dolgok?”
“Néha.”
“Mi van Lilyvel?”
Összeszorította az állát.
“Mi van vele?”
“Panaszkodtál róla Masonnak?”
“Mindenki panaszkodik a testvéreire.”
“Mit mondtál?”
“Nem emlékszem.”
“Hogy megúszja a dolgokat?”
“Talán.”
“Hogy mindig őt választom?”
Csend.
“Ethan.”
“Igen.”
Összeszorult a mellkasom.
“Mason egyetértett?”
Ingerülten nézett rám.
“Nyilvánvalóan.”
“Miért nyilvánvalóan?”
“Mert tudja, milyen vagy.”
“Milyen vagyok én?”
“Te véded őt.”
“Hat éves.”
“Ott!”
Felállt.
“Az!
Pontosan erre gondolok.”
Figyelmesen figyeltem őt.
“Ülj le.”
“Nem.”
“Kezdesz dühös lenni.”
