Az eső tompa, ritmikus, szinte hipnotikus puffanásokkal verte a Devereaux Torony padlótól mennyezetig érő, golyóálló üvegablakait. Kint, a szédítő mélységben Chicago egyetlen hatalmas, elmosódott masszává olvadt össze: a piros féklámpák lüktető folyói és a vizes aszfalt sötét tükrei egy nyughatatlan, lüktető metropolisz képét festették az éjszakába. Ám odafent, a nyolcvankettedik emelet exkluzív magányában a világ egészen más volt. Itt minden a méregdrága, kézzel varrott olasz bőr, a hűvös, tökéletesre csiszolt carrarai márvány és a frissen pörkölt, sötét kolumbiai eszpresszó átható, mégis elegáns illatát árasztotta. Ez volt a hatalom szentélye, a birodalom csúcsa, ahová a lenti káosz zaja sosem érhetett fel.

Camila a privát folyosó tompított fényében állt, vékony, sápadt ujjai görcsösen, szinte fehéredésig szorítottak egy egyszerű, gyűrött barna papírzacskót. A csomagolás mélyén két szerény műanyag doboz lapult a Siam Expressből – fűszeres bazsalikomos csirke és kókusztejes zöld curry. Évekkel ezelőtt, egy teljesen másik életben, amikor Daniel még csupán egy ambiciózus álmodozó volt, és egy huzatos, fűtetlen garázsban dolgozott a West Loop negyedben, számtalanszor ették ugyanezt a zöld curryt. Akkoriban kopott kartondobozokból falatoztak, a térdükön egyensúlyozva az ételt a hideg éjszakákon, miközben a jövőt tervezték. Szent esküvel fogadták meg egymásnak akkor, a pislákoló neonfény alatt, hogy függetlenül attól, milyen hatalmasra nő a vállalat, függetlenül attól, hány nullával végződik a bankszámlájuk, soha, de soha nem fogják elfelejteni azoknak az öt dolláros, sietve bekapott vacsoráknak az ízét. Azok az ételek jelentették a gyökereiket, a közös küzdelmük szimbólumát.

A nő most vett egy lassú, reszketeg lélegzetet. A gyomra furcsán liftezett, egy finom, mégis makacsul kitartó hányinger kerülgette, amely pontosan három nappal ezelőtt kezdődött, és azóta egyetlen percre sem hagyta nyugodni. Vastag, elegáns őszi kabátja alatt, a méregdrága, sötétkék bőr kézitáskája mélyén három darab terhességi teszt pihent. Mind a hármon két határozott, megkérdőjelezhetetlenül élénk rózsaszín vonal éktelenkedett. A műanyag tesztcsíkok mellett egy pár apró, hófehér, kötött babacipő lapult, amely alig volt nagyobb, mint a saját tenyere. Olyan törékeny és apró volt, hogy puszta látványa is könnyeket csalt a szemébe minden alkalommal, amikor rágondolt.

Ezt a pillanatot, a bejelentés másodpercét már legalább százszor lejátszotta a fejében a nap folyamán. Pontosan megtervezett mindent. Elképzelte, ahogy belép az irodába, és a hatalmas, súlyos mahagóni íróasztal legközepére helyezi a pici cipőket. Várt volna egy pillanatot, amíg férje sűrű szemöldöke értetlenül, kérdőn összeráncolódik, és abban a tökéletes másodpercben nyújtotta volna át neki a kísérőkártyát, amelyen csak egyetlen, világrengető mondat állt: Apa leszel.

Camila megigazította a kabátja gallérját, kisimította a gyűrődéseket a szöveten, tett egy határozott lépést a férje irodája felé, majd hirtelen megtorpant.

A masszív tölgyfa ajtó egy ujjnyira nyitva volt. A résen keresztül egy vékony, meleg, sárgás fénysugár szökött ki, amely éles, kontrasztos vonalként vágott át a folyosó sötét, vastag szőnyegén.

– Ma este nagyon sokáig bent maradtál, Daniel – szólalt meg egy női hang.

Nem a férje asszisztense, Sarah volt az. Ez a hangszín túlságosan mély, túlságosan kimért, és ami a legrosszabb, valami olyan sötét, bizalmas intimitással volt átitatva, amitől Camila tarkóján azonnal felállt a szőr, és a vér megfagyott az ereiben.

– Az igazgatótanácsi ülés a vártnál sokkal tovább húzódott – válaszolta Daniel hangja. Fáradtnak, kimerültnek tűnt, de volt benne egy rejtett, feszült alsó zengés is. Egyfajta durvaság és nyersesség, amit Camila már hosszú évek óta nem hallott a férjétől. – Megmondtam neked, hogy ne gyere be az irodába, Lisandra.

– És mondd csak, mikor hallgattam én valaha is rád?

Egy lágy, selymes anyag halk zizzenése hallatszott, amelyet egy csendes, fojtott, sokatmondó nevetés követett.

Camila valósággal odafagyott a padlóhoz. A barna papírzacskó hangosan megreccsent, ahogy az ujjai ösztönösen, pánikszerűen rászorítottak. Egy lépéssel közelebb osont az ajtóhoz, bár a testében minden egyes idegszál, a józan ész minden morzsája azt ordította neki, hogy azonnal forduljon sarkon. Hogy meneküljön vissza a liftbe, és őrizze meg az életének ezt a csendes, kényelmes illúzióját. Ám a lábai, mintha saját akaratukkal rendelkeznének, mégis előrevitték.

Kikandikált a keskeny ajtórésen.

Lisandra Beaumont – a Devereaux Capital nemzetközi projektjeinek vezető belsőépítésze, a lenyűgöző, mindig kifogástalan megjelenésű nő – ott ült Daniel hatalmas íróasztalának legszélén. Háttal volt az ajtónak, drága selyemblúzának felső gombjai kigombolva, szabadon hagyva a nyakát. Daniel ott állt a nő szétnyitott térdei között. A férje nyakkendője lazán lógott, a zakója eltűnt, és a kezei súlyosan, birtoklóan pihentek a nő karcsú derekán.

Miközben Camila pislogni is elfelejtve figyelte őket, Lisandra lassan előrehajolt. Hosszú, vérvörösre festett körmeivel beleszántott Daniel dús hajába, határozott mozdulattal magához, lefelé húzva a férfit.

Daniel nem lökte el magától. Nem hátrált meg, nem utasította vissza. Ehelyett lehunyta a szemét, a lélegzete egy pillanatra elakadt, majd visszacsókolta a nőt. Ez nem egy futó, véletlen érintés volt. Egy mély, hosszan elnyúló, szenvedélyes csók volt; olyan emberek csókja, akik már tökéletesen, szívből és testből ismerték egymás minden rezdülését.

– Nem kellene itt lenned – mormolta Daniel a nő ajkaira tapadva, bár a szavai teljesen ellentmondtak a tetteinek. Kezei egyre szorosabban fonták körbe a nő derekát, még közelebb húzva magához a testét.