A következő két hétben a dolgok gyorsabban változtak, mint vártam.
Rebecca hivatalos elszámolást kért a vagyonkezelésről.
A bankot értesítették a tulajdonosi jogosultság körüli vitáról.
A tervezett hitelügyletet felfüggesztették.
A ház tulajdonjogának átvezetéséhez szükséges eljárás megindult.
És ekkor Gwendolyn elvesztette a türelmét.
Egy csütörtök délután megjelent a Paradise Valley-i házam előtt.
Nem tudom, hogyan szerezte meg a címemet.
Valószínűleg apám találta meg valamelyik korábbi dokumentumomban.
A kaputelefon képernyőjén megláttam az arcát.
Mellette Chloe állt.
Mindketten dühösnek tűntek.
Megnyomtam a beszédgombot.
– Megint?
Gwendolyn azonnal közelebb hajolt a kamerához.
– Paige! Nyisd ki a kaput!
– Miért?
– Beszélnünk kell!
– Telefonon is tudunk beszélni.
– Ne viselkedj gyerekesen!
Chloe közben a házat bámulta a kapun keresztül.
A szája kissé nyitva maradt.
– Anya… ez tényleg az ő háza?
Gwendolyn nem válaszolt.
– Paige, azonnal engedj be minket!
Nyugodtan feleltem.
– Nem.
Gwendolyn arca elvörösödött.
– Hogy érted azt, hogy nem?!
– Úgy, hogy nem szeretném, ha bejönnétek.
– Én vagyok a mostohaanyád!
– Tudom.
– Akkor mutass egy kis tiszteletet!
Egy pillanatig hallgattam.
Aztán ugyanazokat a szavakat mondtam, amelyeket ő használt a vacsoraasztalnál.
– Ez az én otthonom. És nem fogom hagyni, hogy bárki megkérdőjelezzen a saját házamban.
Gwendolyn arca megfeszült.
Chloe hirtelen elfordult, mintha nem akarná, hogy a kamera lássa a reakcióját.
– Ezt még megbánod! – sziszegte Gwendolyn.
– Lehet – feleltem. – De most menjetek el.
Kikapcsoltam a kaputelefont.
Tíz perccel később Chloe üzenetet küldött.
„Komolyan? Egy ekkora házban élsz, és hagytad, hogy én a régi szobádért könyörögjek?”
Elolvastam kétszer.
Aztán visszaírtam.
„Chloe, soha nem kellett könyörögnöd. Egyszerűen elvetted, amit akartál.”
A válasz gyorsan érkezett.
„Ha ennyi pénzed van, miért érdekel egy régi ház?”
Sokáig néztem a kijelzőt.
Végül ezt írtam:
„Mert nem a pénzről van szó. Hanem arról, hogy anyám rám hagyta, ti pedig úgy viselkedtetek, mintha nem lenne jogom hozzá.”
Chloe ezután nem válaszolt.
Egy héttel később Rebecca újabb találkozóra hívott.
Amikor beléptem az irodájába, az arckifejezéséből azonnal tudtam, hogy fontos hírei vannak.
– Megérkeztek az első pénzügyi kimutatások.
Leültem.
– És?
Rebecca elém tett egy táblázatot.
– A vagyonkezelésben eredetileg volt egy külön befektetési számla is. A hozamokat a tanulmányaidra és az ingatlan fenntartására lehetett felhasználni, meghatározott feltételekkel.
– Ezt tudom.
– Az elmúlt években azonban több olyan kifizetés történt, amelynek a célját nem támasztják alá megfelelő bizonylatok.
A szívem hevesebben vert.
– Mekkora összegről beszélünk?
Rebecca a táblázat aljára mutatott.
186 400 dollár.
Hosszú másodpercekig nem kaptam levegőt.
– Ez nem lehet igaz.
– Még vizsgáljuk. Nem minden kifizetés feltétlenül szabálytalan, de a dokumentáció hiányos.
– Hová ment a pénz?
Rebecca elővett néhány számlamásolatot.
– Több átutalás egy olyan bankszámlára került, amelyet Gwendolyn kezelt.
Becsuktam a szemem.
Eszembe jutott Chloe drága autója.
A családi nyaralások.
Gwendolyn új ékszerei.
Az a felújított konyha, amelyről apám azt mondta, hogy hitelből fizették.
Nem tudtam, melyik kiadást milyen pénzből fedezték.
De most már meg akartam tudni.
– Rebecca, mit tehetünk?
– Független könyvvizsgálatot kérünk. És ha szükséges, bírósági úton követeljük a hiányzó összegek visszatérítését.
– Apám tudott erről?
– Ezt még nem tudjuk.
Az ablak felé fordultam.
– Akkor szeretném, ha személyesen beszélhetnék vele.
Rebecca bólintott.
– Megszervezhetünk egy találkozót az irodában. Jogi képviselők jelenlétében.
– Rendben.
A találkozóra a következő kedden került sor.
Apám egyedül érkezett.
Amikor belépett a tárgyalóba, alig ismertem rá.
Sápadt volt.
A szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Az inge gyűrött volt.
Mintha néhány hét alatt éveket öregedett volna.
Leült velem szemben.
Sokáig csak néztük egymást.
Végül megszólalt.
– Paige, nem akartam, hogy idáig fajuljon.
Nem válaszoltam.
Rebecca elhelyezte előttünk az iratokat.
– Mr. Whitmore, szeretnénk tisztázni néhány pénzügyi tranzakciót.
Apám lehajtotta a fejét.
– Tudom.
Ez az egyetlen szó meglepett.
– Tudod? – kérdeztem.
Lassan bólintott.
– Gwendolyn azt mondta, hogy a pénzt vissza fogjuk tenni.
A mellkasom összeszorult.
– Milyen pénzt?
Apám nem nézett rám.
– A befektetési számláról származó összegeket.
A tárgyalóban teljes csend lett.
Rebecca lassan előrehajolt.
– Samuel, pontosan milyen kifizetésekről beszél?
Apám összekulcsolta a kezét.
– Először csak kisebb összegek voltak. Gwendolyn vállalkozást akart indítani. Azt mondta, néhány hónapon belül visszafizeti.
– És visszafizette? – kérdeztem.
Apám megrázta a fejét.
– A vállalkozás nem sikerült.
– Akkor miért adtál neki újra pénzt?
A hangom erősebb lett.
– Mert azt mondta, ha nem segítek neki, el fog hagyni.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.
Apám folytatta.
– Azt mondta, egész életében második helyen állt Eleanor emléke mögött. Hogy mindig a te örökséged fontosabb, mint az ő jövője.
Keserűen felnevettem.
– És te elhitted?
– Féltem, hogy elveszítem.
Ránéztem.
– És attól nem féltél, hogy engem veszítesz el?
Apám szeme megtelt könnyel.
De nem válaszolt.
Rebecca csendesen megszólalt.
– Samuel, a vagyonkezelés pénze nem volt szabadon felhasználható családi tartalék. A kezelői kötelezettségei egyértelműek voltak.
Apám bólintott.
– Tudom.
– Akkor miért tette?
Hosszú ideig hallgatott.
