– Abból, amelyik a Whitmore-vagyonkezeléshez tartozott?

– Pontosan.

Újabb csend.

Aztán meghallottam, ahogy Rebecca leteszi a tollát.

– Paige, mondd, hogy Samuel nem engedte ezt.

Becsuktam a szemem.

– Ott ült az asztalnál.

– És?

– Azt mondta, tartsam fenn a békét.

Rebecca halkan kifújta a levegőt.

– Akkor ideje megnéznünk, mi történt a tulajdonjog átvezetésével.

Délelőtt tizenegykor már az irodájában ültem.

Rebecca előtt több dosszié hevert.

Az egyikben anyám eredeti vagyonkezelési megállapodásának hiteles másolata volt.

A másikban az ingatlan-nyilvántartási adatok.

A harmadikban pedig egy friss dokumentum, amelyet az asszisztense aznap reggel szerzett be.

Rebecca végiglapozta az iratokat.

– Paige, van egy problémánk.

Megfeszült a gyomrom.

– Milyen probléma?

– A ház tulajdonjogát három hónappal ezelőtt át kellett volna vezetni a nevedre. De ez nem történt meg.

– Miért?

Rebecca felém fordított egy papírt.

– Mert Samuel, aki a vagyonkezelés egyik megbízott kezelőjeként járt el, nem indította el az átadást.

– Talán elfelejtette.

Rebecca rám nézett.

– Lehetséges. De van valami más is.

Egy másik dokumentumot tett elém.

A fejlécen egy bank neve szerepelt.

Alatta a phoenixi ház címe.

És egy összeg.

420 000 dollár.

Megdermedtem.

– Ez micsoda?

– Egy hitelkérelem előkészítő dokumentációja. A házat fedezetként akarták felhasználni.

– Kulcs?

Rebecca az oldal aljára mutatott.

Ott volt apám neve.

Samuel Whitmore.

Mellette pedig egy másik név.

Gwendolyn Whitmore.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni.

– De Gwendolynnak semmi köze a tulajdonjoghoz.

– Pontosan.

– Akkor hogyan szerepelhet a dokumentumon?

– Egyelőre úgy tűnik, hogy Samuel tulajdonosi jogosultságára hivatkoztak. A bank még nem folyósított semmit, és nem tudjuk, milyen további iratokat nyújtottak be.

Hátradőltem.

– Mire kellett volna nekik négyszázhúszezer dollár?

Rebecca arca komoly maradt.

– Ezt még ki kell derítenünk.

Aztán elővett egy újabb lapot.

– Viszont van egy érdekes részlet.

A hitelkérelem mellékletében szerepelt egy rövid megjegyzés.

„A finanszírozás célja: üzleti beruházás és ingatlanfejlesztés.”

Felnéztem.

– Milyen üzleti beruházás?

Rebecca megrázta a fejét.

– Nem tudom. De azt hiszem, ideje megkérdeznünk apádat.

Nem hívtam fel azonnal.

Előbb szerettem volna tisztán látni.

Rebecca megkért, hogy küldjem el neki az összes dokumentumot, amelyet a cédrusfa dobozban őriztem.

A dobozban azonban nemcsak jogi iratok voltak.

Ott volt anyám egyik utolsó levele is.

Egy sárguló borítékban.

A borítékon kézzel írt felirat:

„Paige-nek, amikor már elég idős lesz ahhoz, hogy megértse.”

A levelet tizennyolc éves koromban olvastam először.

De azon a délutánon újra elővettem.

És ezúttal egészen más jelentést kaptak a sorai.

„Drága kislányom!

Ha ezt olvasod, akkor én már nem lehetek melletted. Bárcsak láthatnám, milyen nővé válsz.

Szeretném, ha tudnád, hogy minden döntésemet szeretetből hoztam meg.

A házat azért hagyom rád, mert azt akarom, hogy mindig legyen egy hely a világban, ahová senki nem tilthatja meg, hogy hazatérj.

Az emberek néha megváltoznak, amikor félnek, amikor gyászolnak, vagy amikor túl sok hatalmat kapnak mások élete felett.

Lehet, hogy egyszer olyan ember fog bántani, akit nagyon szeretsz.

Ha ez megtörténik, ne feledd: a szeretet nem követeli meg, hogy lemondj önmagadról.

Szeretlek.

Anya.”

A levél végére érve könnyek csorogtak végig az arcomon.

Kilenc éve először nem próbáltam visszatartani őket.

Aznap délután apám hívott.

A nevét látva sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán felvettem.

– Szia, apa.

– Paige.

Fáradtnak tűnt.

– Beszélnünk kell.

– Hallgatlak.

– Gwendolyn szerint tegnap este nagyon tiszteletlen voltál.

Elnevettem magam.

Nem azért, mert vicces volt.

Hanem mert szinte hihetetlen volt, mennyire kiszámíthatóvá vált.

– Apa, tényleg ezért hívtál?

– Csak szeretném, ha mindenki megnyugodna.

– Én nyugodt vagyok.

– Akkor miért költöztél el?

– Mert a feleséged azt mondta, költözzek el.

– Nem kellett volna szó szerint venned.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Apa, ha valaki azt mondja neked, hogy hagyd el a házat, és soha ne gyere vissza, azt hogyan kellene értelmezni?

Nem válaszolt.

– És te ott voltál – folytattam. – Hallottad. Nem állítottad meg.

– Nem akartam veszekedést.

– Inkább hagytad, hogy a lányod menjen el.

A vonal túlsó végén nehéz csend telepedett közénk.

Végül apám megszólalt.

– Hol vagy most?

– Biztonságban.

– Egy barátnődnél?

– Nem.

– Akkor hol?

Kinéztem a nappalim ablakán.

– A saját házamban.

Apám halkan felnevetett.

– Paige, ne kezdjük ezt.

– Nem kezdek semmit.

– Tudom, hogy jól keresel, de azért egy házat nem vesz csak úgy az ember.

– Én vettem.

Ezúttal ő hallgatott el.

– Mikor?

– Két éve.

– És ezt miért nem mondtad el?

A kérdés szinte fájt.

– Szerinted miért, apa?

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.

Aztán megkérdeztem:

– Emlékszel anya vagyonkezelési megállapodására?

Apám légzése megváltozott.

Egészen apró változás volt.

De hallottam.

– Milyen megállapodásra?

– Arra, amit a halála előtt írtatok alá.

– Paige, ez nagyon régen volt.

– A phoenixi házról van szó.

– Mit akarsz ezzel?

– Csak azt kérdezem, emlékszel-e rá.

– Persze, hogy emlékszem.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Akkor arra is emlékszel, hogy huszonöt éves koromban a ház tulajdonjogát át kellett volna adni nekem?