Kinyitottam az ajtót.

Vanessa döbbenten nézett rám, majd a faház belsejére pillantott. Amikor meglátta a felújított nappalit, a modern konyhát és a kőkandallót, elsápadt.

– Ez meg micsoda? – kérdezte halkan. – Azt mondtad, a ház romokban áll.

– Én is ezt hittem – feleltem. – Anyád így akarta.

Brandon tekintete ide-oda járt közöttünk.

– Ne hallgass rá! Az öreg csak összezavar.

– Ne merd még egyszer így nevezni az édesanyámat! – csattant fel Vanessa.

Brandon arca megkeményedett.

– Nevetséges vagy. Tegnap még te dobtad ki az apádat a házból. Most hirtelen jó kislány akarsz lenni?

Vanessa szeme könnybe lábadt, de nem fordította el a tekintetét.

– Miért van hitel a villán?

Brandon vállat vont.

– Mert szükségem volt pénzre.

– Ki az a Megan?

A kérdésemre Brandon összerezzent.

Vanessa lassan felé fordult.

– Milyen Megan?

– Az apád hazudik.

– Válaszolj! – kiáltotta Vanessa.

Brandon ekkor elvesztette a türelmét.

– Megan legalább nem egy elkényeztetett, hisztérikus nő, aki még harmincöt évesen is az anyja pénzére vár! Te csak egy eszköz voltál, Vanessa. Az örökséged kellett, nem te!

Vanessa úgy hátrált meg, mintha arcon ütötték volna.

Ebben a pillanatban két rendőrautó fordult be a felhajtóra. A seriffhelyettesek kiszálltak, és felszólították Brandont, hogy tegye fel a kezét.

Brandon először tiltakozott, aztán engem kezdett szidni.

– Ezt még megbánod, Robert! Azt hiszed, az a doboz megment? Margaret halott! Senki sem fog hinni egy szenilis öregembernek!

Sarah Mitchell hangja ekkor tisztán hallatszott a telefonból.

– Brandon Miller, én Sarah Mitchell vagyok, Margaret ügyvédje. Minden szava rögzítésre került. A bank, a magánnyomozó és az ügyészség már megkapta a bizonyítékok másolatát.

Brandon arca falfehérré vált.

Néhány perccel később megbilincselve ültették be az egyik rendőrautóba.

Vanessa a veranda lépcsőjén ült, és némán bámult maga elé.

Amikor az autók elmentek, hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg.

– Tudtad? – kérdezte végül. – A hitelről? Meganről? Mindenről?

– Tegnap este tudtam meg. Anyád levelet hagyott nekem.

– Miért nem nekem írta meg?

– Mert tudta, hogy Brandon mellettem előbb találtad volna meg. És talán azért is, mert attól félt, nem hinnél neki.

Vanessa az arcába temette a kezét, és zokogni kezdett.

– A bank azt írta, ha nem rendezzük a tartozást, elveszíthetem a villát. Én pedig idejöttem, mert Brandon után akartam menni, nem azért, hogy tőled bocsánatot kérjek. Milyen ember vagyok én?

Nem válaszoltam azonnal.

Egy apának nehéz végignéznie a gyermeke szenvedését, még akkor is, ha az a gyermek mélyen megbántotta.

– Az az ember vagy, aki tegnap azt mondta az apjának, hogy tűnjön el az életéből – mondtam csendesen. – Ezen most nem változtat az sem, hogy Brandon becsapott.

Vanessa bólintott. A könnyei megállíthatatlanul folytak.

– Igazad van. Nem kérek bocsánatot azért, mert most jól jönne. És nem várom el, hogy megbocsáss. Csak tudnod kell, hogy sajnálom. Minden egyes szót sajnálok.

Azzal felállt, és elindult az autója felé.

Nem állítottam meg.

Még nem álltam készen rá.

A következő hetekben Sarah Mitchell segítségével a bank hivatalosan is elismerte, hogy a hitelszerződésen szereplő aláírás hamis volt. A villára bejegyzett tartozást törölték, Brandon ellen pedig csalás, okirat-hamisítás és sikkasztás gyanújával eljárás indult. Az ügyészség befagyasztotta a számláit, Megan pedig, amikor megtudta, hogy a pénz nem Brandoné volt, azonnal elhagyta.

Vanessa beadta a válókeresetet.

Nem sokkal később megtudtam, hogy elköltözött a La Jolla-i villából egy kisebb bérelt lakásba. A villát nem adta el azonnal, de bezárta, mert képtelen volt abban a házban élni, ahol az édesanyja meghalt, az apját pedig a férje rábeszélésére elüldözte.

Egy hónapon át nem beszéltünk.

Aztán egy vasárnap délután Vanessa ismét megjelent a faháznál. Nem volt vele bőrönd, nem hozott ajándékokat, és nem próbált hízelegni. A kezében Margaret régi levendulás gyertyáját tartotta, amelyet a villából hozott el.

– Ezt nem volt jogom megtartani – mondta. – Ahogy a házat sem úgy, ahogyan tettem.

Átvettem a gyertyát.

– Anyád végrendeletében volt még valami, amiről nem tudtál – mondtam. – Élethosszig tartó lakhatási jogot biztosított nekem a villában. Brandon ügyvédje ezt eltitkolta előled. Sarah szerint bírósághoz fordulhatnék, és visszaköltözhetnék.

Vanessa bólintott.

– Megérdemelnéd.

– Nem akarok ott élni. Nem azért, mert nem szerettem azt a házat. Ott nőttél fel, ott töltöttük anyáddal az életünk legszebb éveit. De az már nem otthon. Csak falak és emlékek.

Leültünk a verandára.

Vanessa akkor olyasmit tett, amire nem számítottam. Elővett egy ügyvéd által előkészített nyilatkozatot, amelyben véglegesen és visszavonhatatlanul lemondott minden igényéről a faházzal, a telekkel és a Margaret által rám hagyott vagyonkezelői számlával kapcsolatban.

– Még azt sem tudom, mennyit ér mindez – mondta. – És nem is akarom tudni. Nem azért írom alá, mert jóvá akarok tenni valamit pénzzel. Azért írom alá, mert többé nem akarok olyan ember lenni, aki azt számolgatja, mit kaphat a saját apjától.

Aláírta a papírt.

Ekkor vettem elő a harmadik kék borítékot a fémdobozból.

A borítékon Vanessa neve állt.