Kivettem a dobozból a fényképeket.
Az egyik képen Brandon egy fiatal, szőke nőt ölelt át egy San Diegó-i étterem előtt. Egy másikon ugyanazzal a nővel szállt be egy sportautóba. A banki kivonatokon hatalmas összegek szerepeltek. Volt ott egy másolat a hamisított hitelszerződésről is. Margaret aláírása első pillantásra hasonlított az eredetire, de én, aki negyvenhárom éven át láttam a kézírását karácsonyi üdvözlőlapokon, leveleken és bevásárlólistákon, azonnal észrevettem a különbséget.
A betűk túlságosan határozottak voltak.
Margaret sosem írta így a nevét.
Az iratok között megtaláltam a faház tulajdoni lapját is. Minden az én nevemen szerepelt. A vagyonkezelői számla igazolása, a telek térképe és a fejlesztő cég ajánlata szintén ott volt.
Tizenkétmillió dollár.
Vanessa kinevetett, amiért egy értéktelen faházat kaptam, miközben ő egy négymillió dolláros villát örökölt. Fogalma sem volt arról, hogy az a föld, amelyen álltam, háromszor annyit érhet, mint az ő óceánparti háza.
Mégsem éreztem diadalt.
Csak mélységes szomorúságot.
Visszaültem Margaret leveléhez, és újra elolvastam az utolsó sorokat. Arra kért, ne mondjak le Vanessáról. De hogyan bocsáthatnék meg egy lányának, aki kevesebb mint egy hónappal az édesanyja temetése után két bőrönddel az utcára tette az apját?
Aznap éjjel alig aludtam.
A faház minden szobáját végigjártam. A konyhaszekrények tele voltak tartós élelmiszerekkel. A fürdőszobában új törölközők és az általam használt borotválkozási szerek sorakoztak. A hálószoba szekrényében több váltás ruha lógott a méretemben. A komód fiókjában Margaret egy régi pulóverét találtam összehajtva. Amikor az arcomhoz emeltem, még éreztem rajta a levendula halvány illatát.
Minden részlet arról árulkodott, hogy Margaret akkor is rám gondolt, amikor már tudta, nem lesz velem.
Reggel hét órakor felkeltem, kávét főztem, és vártam, hogy felhívhassam az ügyvédet.
Nyolc óra negyven perckor azonban autó állt meg a ház előtt.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Az ablakhoz léptem, és félrehúztam a függönyt.
Egy fekete terepjáró parkolt a felhajtón.
Brandon szállt ki belőle.
Egyedül volt.
Néhány pillanatig körbenézett, mintha ellenőrizné, nem követi-e valaki, majd határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé.
Gyorsan visszacsúsztattam a fémdobozt a kandalló melletti rejtekhelyre, a padlódeszkát pedig a helyére illesztettem. A rézkulcsot a zsebembe tettem.
Brandon háromszor kopogott.
– Robert! Tudom, hogy odabent vagy. Nyisd ki az ajtót!
Nem válaszoltam.
Újra kopogott, ezúttal sokkal erősebben.
– Beszélnünk kell! Vanessa aggódik érted.
Nevetnem kellett volna ezen az arcátlanságon, de a torkom összeszorult.
– Menj el, Brandon! – szóltam ki az ajtón keresztül.
– Nem megyek sehová. Vanessa tegnap este kapott egy levelet a banktól. Valami hitelről írnak, amiről egyikünk sem tud. Te tudsz róla valamit?
Tehát ezért jött.
Nem Vanessa miatt aggódott. Nem is értem.
A bizonyítékok miatt félt.
– Semmit sem tudok semmiféle hitelről – feleltem.
– Ne hazudj! Margaret biztosan beszélt neked róla. Az az öregasszony hónapok óta gyanakodott rám.
Az öregasszony.
Így beszélt a feleségemről alig néhány héttel a halála után.
Valami megkeményedett bennem.
– Azonnal hagyd el a telkemet!
Brandon tenyere hangosan csattant az ajtón.
– Nyisd ki, Robert! Nem akarok erőszakot alkalmazni, de nem fogok üres kézzel távozni. Add ide, amit Margaret itt elrejtett!
A zsebembe nyúltam a telefonomért.
A képernyőre pillantottam. Pontosan kilenc óra volt.
Miközben Brandon odakint fenyegetőzött, én remegő kézzel tárcsázni kezdtem Sarah Mitchell számát.
3. rész – Amikor Vanessa végre szembenézett az igazsággal
A telefon kétszer csörgött, mire Sarah Mitchell felvette.
– Sarah Mitchell ügyvédi iroda.
– Robert vagyok – suttogtam. – Levendula.
Rövid csend következett.
– Mr. Robert, megtalálta a dobozt?
– Igen. De Brandon itt van a ház előtt. A dobozt követeli, és nem hajlandó elmenni.
– Maradjon odabent, és ne nyissa ki az ajtót. Már értesítem a helyi seriffhivatalt. A faház biztonsági rendszere rögzíti a kinti kamerák felvételeit. Tíz percen belül ott lesznek. Addig tartsa vonalban magát, és beszéljen Brandonnal, hogy időt nyerjünk.
Letettem a telefont az asztalra, bekapcsolva hagytam a hangszórót, majd közelebb léptem az ajtóhoz.
– Mit gondolsz, mit rejtett el Margaret? – kérdeztem.
Brandon felnevetett.
– Ne játszd a naivat! Tudom, hogy utánam nyomozott. Találkoztam azzal a magánnyomozóval San Diegóban. Azt hitte, pénzzel meg lehet vásárolni a hallgatását, de engem nem lehet ilyen könnyen megijeszteni.
– Tehát valóban felvetted a hitelt?
– A vállalkozásomnak szüksége volt pénzre. A villa úgyis Vanessáé lett volna. Csak előbb jutottam hozzá ahhoz, ami később amúgy is a miénk lett volna.
– Meghamisítottad egy haldokló nő aláírását.
– Ne túlozz! Margaret már nem használta azt a pénzt semmire. Nekem viszont volt jövőm.
Minden egyes szava újabb bizonyíték volt, és a telefon mindent rögzített.
Ekkor egy másik autó hangját hallottam a kavicsos úton.
– Brandon?
Vanessa hangja volt.
A verandán lépések koppantak.
– Mit keresel itt? – kérdezte a lányom. – Azt mondtad, San Diegóba mész az üzlettársaidhoz.
– Menj vissza az autóba, Vanessa!
– Követtem téged. Hajnalban elolvastam a bank levelét. Másfél millió dolláros tartozás van a villán. Azt mondtad, alá sem írtunk semmilyen hitelszerződést.
– Ezt nem itt fogjuk megbeszélni.
– De igen! Apám házának ajtaja előtt fogjuk megbeszélni, ha kell!
