Aznap délután befejeztem a festményt.

Amikor hátraléptem, észrevettem, hogy a kertben lévő nő nem néz hátra.

A nyitott ösvényre nézett.

Mosolyogtam.

Aztán letettem az ecsetet, kinyitottam a stúdió ablakait, és lementem vacsorát készíteni.

Nem Robertnek.

Nem Victoria miatt.

Nem azért, mert valaki átjön, és minden tökéletes akart legyen.

Csak nekem.

És nagyon hosszú idő után először érezte ezt, mint elég.