A hullámsivítás elvitte a hamvakat, bele a végtelen óceánba. Én pedig, ott állva a botomra támaszkodva, életemben először nem azt számoltam, hogy mit veszítettem el a múltban, vagy kit nem tudtam megmenteni a lángok közül, hanem azt, hogy ki az, aki végre biztonságban hazatalált.
És amikor Hazel hirtelen a vállamra hajtotta a fejét, a tenger olyan vakítóan csillogott előttünk, mintha maga az égbolt tisztelgett volna előttünk.
Ha tetszett ez a megható történet az emberségről, a megbocsátásról és a soha fel nem adható reményről, kattintson ide a folytatásért és további lebilincselő írásokért!
