Az arca egyetlen szempillantás alatt megváltozott. A vonásai megkeményedtek, a szemei pedig kinyíltak, mintha hirtelen egy olyan nevet olvasna le, amit évtizedek óta keresett.
Hazel felnézett rám, a hangja remegett:
– Apa, miért néz így rád az úr? A kapitány az?
A kapitány nem válaszolt azonnal. Megállt közvetlenül előttünk, kiegyenesedett, és lassan, katonás pontossággal felemelte a jobb kezét a homloka felé. Tisztelgett. Nem tudtam hirtelen, kinek szól ez a tiszteletadás, de amikor a tekintete összefonódott az enyémmel, a bal lábamban a protézis hirtelen megrázkódott, és a gerincemben lévő régi fém is sajgott egyet. A férfi máris a zsebébe nyúlt, és az ujjai idegesen egy vastag, kopott, szürke mappa szélét érintették…
2. RÉSZ: Az emlékek ára
A kapitány mozdulatlanul, tiszteletteljes tartásban tisztelgett előttem a repülőgép szűk közepén, miközben a hátunk mögött álló háromszáz utas szinte egyszerre elnémult. A feszültség kézzel tapinthatóvá vált a kabinban. A légiutas-kísérő kezében ott maradt a fém kávéskanna, a táblagépes földi alkalmazott pedig úgy szorította a képernyőt a mellkasához, mintha az egyetlen pajzsa lenne a közelgő vihar ellen.
A sötét öltönyös férfi arcáról azonnal eltűnt a gőgös, magabiztos mosoly. A szeme ugrált köztem és a kapitány között, nem értve, mi történik a valóságban.
Hazel tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézett rám, a kis tenyerével pedig szorosan fogta a nadrágom szélét.
– Apa… te ismered a kapitányt? – súgta hitetlenkedve.
– Nem, kicsim – ráztam meg a fejem rekedten. – Legalábbis… nem emlékszem rá. Nem hiszem.
Nagy nehezen, a fájdalmat elfojtva kiegyenesedtem, és lassan, katonás mozdulattal visszatisztelegtem. A protézis éle kegyetlenül beleért a bőrömbe, a hátamban fellángolt a régi emlékek tüze, de nem engedtem le a karomat. Két teljes éve ez volt az első alkalom, hogy valaki nem a hiányomat látta bennem – nem azt a rokkant, megfáradt embert, akit sajnálni kell, vagy akit le lehet tolni a sor végére –, hanem azt a múltat, amit túléltem, és amit örökre magamban hordoztam.
A kapitány lassan leengedte a karját, határozott léptekkel odalépett hozzám, és a szemembe nézett.
– Boone őrmester – mondta mély, rekedt hangon, amelyben ott vibrált az évtizedes fegyelem és a tisztelet. – Megtiszteltetés, hogy a fedélzetemen üdvözölhetem önt és a kislányát.
A táblagépes alkalmazott szinte átlátszóra sápadt, a hangja pedig elcsuklott:
– Kapitány úr… én… én csak a központi utasításokat hajtottam végre… egy fontos VIP utas érkezett…
– Az utasítás nem azt jelenti, hogy egy jogszerűen kifizetett helyet elvegyünk egy tisztességes embertől csak azért, mert valaki pénzzel vagy arroganciával akar előre tolakodni – vágott közbe a kapitány, és a hangja keményebb lett, mint az acél. – Ez a férfi és a kislánya azonnal visszakerülnek a helyükre. Az első sorba. Kérdés nélkül.
– De… de én nem tudtam, hogy kicsoda… – dadogta az öltönyös úr, miközben a bőröndje fogantyúját szorongatta.
– Nem kellett volna tudnia, hogy ki ő – mondta a kapitány rideg nyugalommal. – Elég lett volna annyi, hogy emberként viselkedik egy apa és gyermeke előtt.
Az öltönyös férfi arca sötétvörösre vált. A drága öltönye szinte fojtogatta. Nem mert tovább vitatkozni.
A személyzet gyorsan és szinte némán kísért vissza minket az első sorba. A légiutas-kísérő, aki tíz perce még lenézően mért minket, most reszkető kézzel egy apró, ezüstös szárny alakú jelvényt tűzött Hazel pulóverére, majd egy tálca finom süteményt és gyümölcslevet hozott neki.
– Ez most már tényleg a mi helyünk marad, ugye? – kérdezte Hazel, miközben a sütit nézte.
– Igen, kicsim – mosolygott rá a nő melegen, szinte könyörögve a megbocsátásért. – Senki sem fogja elvenni tőled. Ígérem.
A hatalmas motorok mélyen felbőgtek, a gép megindult a kifutópálya felé. Amikor a gép elemelkedett a földtől, Hazel az ablakra tapasztotta az arcát, és csodálattal nézte a távolodó fényeket. Én azonban nem a tájat néztem. A gondolataim azon a szürke mappán jártak, amit a kapitány a kezében tartott.
Tíz perccel később a légiutas-kísérő lehajolt hozzám, és halkan így szólt:
– Boone úr… a kapitány úr szeretné, ha néhány percre befáradna a pilótafülkébe. Csak egy pillanat.
A folyosó most végtelenül hosszúnak tűnt. Minden egyes lépésnél éreztem a protézis kemény, tompa csattanását a padlón, de a lelkemben már nem a szégyen, hanem a feszült kíváncsiság lakozott. A kabin ajtajánál Calder kapitány várt rám. Bent a műszerfal halvány, ezüstös fényei villogtak, a kis képernyőkön vörös és zöld pontok remegtek a sötétben.
– Üljön le, kérem – intett a kapitány egy szabad ülés felé.
– Miért… miért tudja a nevemet, kapitány? – kérdeztem, miközben leültem.
A kapitány lehajtotta a fejét, a kezében lévő kopott iratra nézett, majd lassan felém fordult.
– Három évvel ezelőtt… egy pokoli tűzfészekben, egy eldugott küldetés során a fiam egy égő, felborult katonai járműben rekedt. A parancs az volt, hogy adjuk fel a mentést, mert a lőszerraktár bármikor a levegőbe repülhetett. De a rádióban jelentették, hogy egy ismeretlen őrmester négyszer ment vissza a lángok közé. Az a férfi elveszítette a lábát ott, a roncsok között, de addig nem hagyta abba a keresést, amíg Daniel életjelet nem adott, és ki nem húzta a tűzből.
