A kristálycsillárok fénye vakítóan szóródott szét a tampai kastély hatalmas, olasz márványpadlóján, ahol kétszáz meghívott vendég – üzletemberek, politikusok, a társadalom krémje – fojtott csendben figyelte a drámát. Három pezsgőpohár tört ezer darabra a lábaink előtt. A levegőben még ott vibrált a poharak csilingelésének utolsó visszhangja, de most minden szem egyetlen emberre szegeződött: Allison Reedre, aki éppen tehetetlenül zuhant térdre előttünk.
Huszonkilenc évesen Allison a kastély legcsendesebb, legszorgalmasabb alkalmazottja volt. Soha egyetlen panaszt nem hallottam rá az elmúlt években; pontos volt, diszkrét, és félelmetes odaadással végezte a munkáját. De most a kezei akaratlanul, görcsösen remegtek, az arca halotti sápadt volt, a tekintete pedig üresen, fókuszálatlanul meredt a semmibe, miközben kétségbeesetten küzdött a levegőért.
– Részeg! – harsogta felháborodott, éles hangon Victoria Langford.
A menyasszonyom gőgösen lépdelt Allison fölé. Bordó selyemruhája méltóságteljesen susogott, drága gyémántnyaklánca megcsillant a fényben, miközben vádló ujjával a földön heverő törött üvegszilánkokra mutogatott. Az arcán nem az aggodalom, hanem a hideg, fojtogató düh tükröződött.
– Nem… nem ittam alkoholt… – suttogta Allison alig hallhatóan, miközben a homloka gyöngyözött a hideg verítéktől.
Victoria hirtelen mozdulattal megragadta a csuklóját, és durván feljebb rántotta.
– Ne hazudj, és ne hozd szégyenbe a vőlegényemet a saját eljegyzési partunkon! – sziszegte, a hangja mélyen megvető volt.
Allison megpróbált feltápászkodni, de a lábai cserbenhagyták; a térdei megrogytak, és tehetetlenül dőlt volna vissza a hideg kőre, ha nem lépek közbe azonnal.
Átvágtam a döbbent tömegen, miközben egy sötét, fojtogató hideg fészkelte be magát a gyomromba.
– Vedd le róla a kezed, Victoria! – mondtam. A hangom nem volt hangos, de olyan jeges acélossággal csengett, hogy a menyasszonyom azonnal elengedte Allison csuklóját, mintha megégette volna magát.
– Julian, hát nem látod? Ez a nő szándékosan tönkreteszi az ünnepünket! – vágott vissza Victoria, de a magabiztossága ekkor már kicsit megremegett a tekintetem súlya alatt.
Nem válaszoltam neki. Letérdeltem Allison mellé, óvatosan megtámasztva a vállát, miközben éreztem, hogy a teste szinte izzik a láztól vagy valamilyen mérgezéstől. A pulzusa vadul, szabálytalanul vert a nyakán, a szemei pedig azt a jellegzetes, kába zavarodottságot mutatták, amit korábban csak olyan embereken láttam, akiket a tudtukon kívül valamilyen erős, bénító szerrel kábítottak el. Negyvenhárom évesen, miután az életem sötétebb zugaiban is megfordultam, mielőtt átvettem volna a családi birodalom irányítását, pontosan felismertem az ilyesmit. Egy látszólagos baleset mögött itt valami sokkal sötétebb, sokkal veszélyesebb dolog húzódott meg.
– Allison, nézz rám! – mondtam határozott, de megnyugtató tónusban.
A tekintete lassan, nehézkesen átvándorolt az enyémre.
– Mit ittál? – kérdeztem halkan.
– Víz… – lehelte alig hallhatóan.
– Más valamit?
A fejét gyengén, de határozottan rázta.
– Ég… én magam öntöttem ki.
A tekintetem a törött pezsgőspoharak mellé tévedt. Ott hevert egy egyszerű, magas vizespohár, aminek a peremén még ott árválkodott egy elszáradt citromszelet. Hirtelen villámgyorsan beugrott: órákkal ezelőtt, amikor a vendégek érkezését ellenőriztem, láttam, amint Allison feltölti azt a poharat a kiszolgáló pultnál.
Óvatosan, két ujjammal felvettem a poharat a márványról. Ahogy a közelembe ért, a citrom citrusos illata alól egy nagyon halvány, idegen, kesernyés vegyszer szaga ütötte meg az orromat. Olyan szag volt, ami nem illik egy friss csapvízhez.
– Daniel! – intettem a fejemmel.
A biztonsági főnököm, egy robusztus, acélos idegzetű ex-katona azonnal ott teremtetett mellettem a tömegből.
– Hívj azonnal egy mentőt a hátsó bejárathoz, csendben! És védd le ezt a poharat, senki se nyúljon hozzá!
Victoria élesen, szinte hisztérikuan nevetett fel.
– Julian, eszed ágában sincs! Egy részeg szobalány miatt úgy viselkedsz, mint egy nemzeti vészhelyzetben lévő államfő! Hívj inkább egy takarítót, és dobatd ki!
Lassan felnéztem rá a földről. A szemöldököm önkéntelenül is összehúzódott.
– Ki érintette meg ezt a poharat a konyhán kívül? – kérdeztem hidegen.
Egyetlen pillanatra Victoria arca megváltozott. Az a tökéletesen sminkelt, magabiztos női álarc, amelyet tizennyolc hónapja ismertem és szerettem volna feleségül venni, egy szempillantásra megrepedt. Egy rejtett, keskeny sötétség villant át a szemében – a tiszta félelemé. De ez a pillanat olyan gyorsan elillant, mintha ott sem lett volna, és azonnal visszatért a megszokott, gúnyos mosolya.
– Julian, teljesen megőrültél. Túl sokat dolgozol, és most paranoiás vagy egy elrontott este miatt.
Átadtam Danielnek a poharat egy tiszta zsebkendőbe csomagolva, ügyelve arra, hogy a ujjlenyomatok sértetlenek maradjanak.
– Tartsd meg pontosan így. Senki ne merészeljen hozzáérni.
Ekkor Allison gyenge ujjai hirtelen rácuppantak a mandzszettámra.
– Kérlek… Mr. Ricci… kérlek, ne rúgjon ki… – A hangja sírástól és erőtlenségtől rekedt volt, olyan mély kétségbeeséssel csengve, hogy a szívem belesajdult. – A kislányomnak… Lucynek szüksége van rám. Nincs senkink.
Az agyamban azonnal felvillantak a HR-es adatai: Allison egyedülálló édesanya volt, akinek egy nyolcéves kislánya nevelkedett otthon. Mindig extra műszakokat vállalt, soha nem panaszkodott, és egyszer láttam, ameddig az irodám sarkában ült sápadtan, mert az iskola hívta, hogy a gyermeke magas lázzal fekszik, de mégis végig akarta csinálni a feladatát, mielőtt elment volna. Most pedig ott feküdt a gazdagok márványpadlóján, nem a saját méltósága miatt aggódva, hanem attól rettegve, hogy az állása elvesztése miatt a gyermeke az utcára kerülhet.
