Magas volt, elegáns, sötét, az őszi esőtől még enyhén nedves gyapjúkabátot viselt, amelynek gallérját felhajtotta. Mögötte két komoly arcú, fekete öltönyös ügyvéd és a tekintélyes magánkórház igazgatója állt, utóbbi olyan idegesen törölgette a homlokát egy zsebkendővel, mintha egyenesen egy vulkán kráterében sétálna. Elias jelenléte a szobában azonnal megváltoztatta a légkört: olyan volt, mintha a levegő hirtelen sűrűbbé, nehezebbé vált volna, amelytől szinte megfagyott a tér. A nemzetközi pénzügyi világban egész vállalatbirodalmak és tőzsdei óriások omlottak össze egyetlenegy intésére vagy hűvös döntésére.
A családom éveken át próbált csak a közelébe férkőzni egy-egy fogadáson, könyörögve egy tízperces találkozóért vagy egy közös fotóért a gazdasági magazinok címlapjára. Most pedig úgy néztek rá, mint egy éhes, kiszámíthatatlan ragadozóra, amely önként sétált be a saját csapdájukba.
Elias azonban rám sem nézett addig a pillanatig, amíg határozott léptekkel oda nem ért az ágyamhoz. Letérdelt egy pillanatra a matrac széléhez, lágyan megcsókolta a homlokomat, majd óvatosan, szinte félve a törékenységétől, megsimította Noah arcát.
– Gyönyörű – suttogta, és a hangjában lévő mély melegség elsöpörte a kórterem minden hidegségét. – Mindketten azok vagytok.
Aztán lassan felállt. Megfordult, és a tekintete, amellyel a szüleimre nézett, olyan volt, mint a pengvágás.
– Mit mondtál az imént a fiamról, Arthur? – kérdezte Elias, és a neve apám szájából fenyegető ítéletként csengett.
Apám akaratlanul is hátrált egy lépést, a válla megroggyant.
– F… félreértés történt, Elias úr – hebegte apám, miközben a nyakkendőjét lazította a nyakán. – Mi csak… nos, családi ügyeket intéztünk. Semmi komoly.
– Egy frissen szült, legyengült nőt próbáltatok jogellenesen aláírásra kényszeríteni, miközben a saját unokáját fenyegettétek – szólalt meg Elias egyik ügyvédje, miközben higgadtan felvette a mappát az éjjeliszekrényről, és átlapozta a dokumentumokat. – Ez nem családi ügy. Ez zsarolási kísérlet, kényszerítés és vagyonelvonási szándék. A rendőrség és a tőzsdefelügyelet rendkívül érdekesnek találja majd az iratokat.
Anyám pánikszerűen a nyakában lévő drága gyöngysorába kapaszkodott, mintha az mentené meg az életét.
– Ha… ha tudtuk volna, hogy Elias az apa, egészen… egészen másképp viselkedünk! – kiáltotta hisztérikus hangon. – Ünnepséget rendeztünk volna! Fogadalmat tettünk volna a támogatásunkról!
– Nem kérek a gyümölcsöző ünnepségeitekből – felelte Elias hűvösen, zsebre dugva a kezét. – Csupán egyetlen dolgot kérek: a teljes, feltétel nélküli távolmaradást tőlünk. Örökre.
Én lassan felemeltem a fejem a párnáról, és a szüleimre néztem, akik most hirtelen nagyon kicsinek tűntek ebben a hatalmas szobában.
– Grantnek egyébként nincs is igazi vevője a belvárosi kereskedelmi üzletágra – mondtam tiszta, egyenletes hangon. – Csak el akarja adni áron alul, hogy gyorsan eltüntesse azt a negyvenmillió dolláros fekete hiányt, amit a rossz befektetéseivel csinált.
Arthur szinte megsemmisülve meredt rám.
– Fogd be a szádat, Claire! Gőzöd sincs arról, hogyan működik a piac! Nem tudod, miről beszélsz!
– Pontosan tudom – válaszoltam nyugodtan. – Két teljes éve figyelmeztettelek téged a hamis számlákra, a papíron létező fantomvállalatokra és a gyanús offshore utalásokra. Te akkor azt mondtad a vacsoraasztalnál, hogy túl érzelmes és hisztérikus vagyok az üzlethez, és semmi közöm a férfiak dolgaihoz. Ez volt a te legnagyobb hibád, apa. Ezért vittem el az összes hiteles bizonyítékot közvetlenül Eliasnak.
A szobában ekkor hirtelen megszólalt a monitor szívfigyelőjének szabályos, éles, ütemes sípolása. Arthur homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, a szürke öltönye szinte lógott a hirtelen összement testén.
Elias ügyvédje elővett egy vékony, elegáns táblagépet, és a képernyőre pöccintett.
– A részletes könyvvizsgálati anyagok alapján a bíróság alig fél órája aláírta a sürgősségi zárolási végzést – mondta az ügyvéd professzionális hangon. – A szövetségi gazdasági nyomozók már úton vannak a Mercer Vállalat központjához. Minden számlát fagyasztottak.
– Nem tehetik ezt velünk! – ordította Arthur, és a hangja megtört a tehetetlen dühig. – Mi vagyunk a Mercer család! Mi tartjuk el a fél várost!
– Nem én teszem – felelte Elias csendesen, miközben közelebb lépett hozzám, és a tenyerét finoman a vállamra tette. – Én csak megmutattam a hatóságoknak azt, amit ti hónapokig gőgösen elrejtettetek a törvény elől.
Apám ekkor hirtelen, vadul Elias felé indult, mintha tettlegességre szánná el magát, de Elias kísérő ügyvédje nyugodtan felemelte a telefont, és megnyomott egy gombot.
– Van még egy apró részlet, amelyről Arthur úr valószínűleg elfelejtett beszámolni a családi kupaktanácsban – mondta az ügyvéd. – A hatvanmillió dolláros likviditási hitel, amellyel az elmúlt félévben életben tartották a csődszélén álló vállalatot, ma éjfélkor jár le. Teljes összegben visszakövetelik.
Arthur arca a hír hallatán szinte teljesen hamuszürkévé vált. A lábai megroggyantak, és ha anyámból nem lett volna még annyi erő, hogy megtámassza, talán össze is esik a steril padlón.
3. Rész: A zürichi adósság és a csőd órája
Elias lassan, kimért léptekkel közelebb hajolt apámhoz, és olyan halkan, mégis kristálytisztán beszélt, hogy a kórterem minden egyes sarkában tökéletesen hallani lehetett minden szót.
– Tudod egyáltalán, Arthur, hogy ki birtoklása azt a kritikus adósságot? – kérdezte Elias, és a szemében megcsillant valami sötét, megállíthatatlan erő.
