Nem mondtam el neki a súlylistáról.
Beleszeretett abba a nőbe, aki éjfélkor a kandallót súrolja, nem a mérlegbe.
És sokáig ez elég volt ahhoz, hogy bízzak az egészben.
Rosalind Akerlyvel először 2023 decemberében találkoztam egy vasárnapi vacsorán, a Fair Haven feletti dombokban lévő házában.
61 éves volt, elegáns, az a fajta nő, akinek a melegét pontosan szabályozta a hőmérséklet-szabályozás.
Megkérdezte, mit csinálok, és amikor azt mondtam, hogy éttermem van, felhúzta a szemöldökét, amit akkor összetévesztettem, érdeklődésnek gondoltam.
“Melyik étteremben?” kérdezte.
Amikor elmondtam neki, valami élesebbé vált az arcán.
“Ó,” mondta. “Vos és Ember. Hallottam, hogy most már elég jól működik.”
A szó most ott ült a levegőben.
Még nem értettem.
A kérdések a vacsora után konkrétabbá váltak.
A következő hónapokban, amikor láttam őt, talált módot arra, hogy megkérdezze a számokat.
Mit tisztítottak ki egy év alatt?
Én voltam a tulajdonos vagy béreltem?
Gondoltam már arra, mennyit érhet egy ilyen helyszín egy fejlesztőnek?
Egyszer csak véletlenül kérdezte apám végrendeletéről, hogy tisztán ment-e végemen, van-e más hiba.
Azt mondtam magamnak, hogy csak kíváncsi vagyok, ahogy az idősebbek a pénzhez viszonyulnak.
Azt mondtam magamnak, hogy védelmezi a fiát.
A saját fejemben egy teljes együttérző magyarázatot alkottam neki, és egyetlen verzió sem volt elég csúnya ahhoz, hogy igaz legyen.
