– Végtére is, te úgyis állandóan itthon vagy – tette hozzá anyám, és a hangsúlyában ott bujkált az a leplezetlen megvetés, amellyel a fizikai munkához szokott generációk illetik azokat, akik képernyő előtt dolgoznak. – Nem szakad le a kezed, ha végre hasznossá teszed magad a ház körül.

– Ma reggel elköltözöm – mondtam teljesen higgadtan. – Minden, ami az én nevemen van, velem együtt távozik.

Dániel kirántotta a lapot anyám kezéből. A szeme gyorsan ugrált a sorok között, és a fölényes vigyor másodpercek alatt fagyott le az arcáról.
– Te megőrültél? Nem mondhatod le az internetet! Nekem az kell!
– Nem a ti életeteket mondom le – feleltem, miközben felvettem a kabátomat. – Csupán a számlák kiegyenlítését hagyom abba.

Anyám ekkor megmozdult. Gyors, nehéz léptekkel elém állt, egyenesen a bejárati ajtó elé feszítve a testét, és kimondta azt a mondatot, amely végleg bebizonyította, hogy egyetlen szót sem értett meg az elmúlt évekből:
– Innen egy lépést sem mész, amíg meg nem csinálod a reggelit.

Néhány másodpercig süket csend telepedett a folyosóra. Csak a falióra kattogása hallatszott. Ránéztem az anyámra, aki összefonta a karját a mellkasán, és azzal a megfellebbezhetetlen szülői tekintettel méregetett, amellyel egy engedetlen kamaszt szokás rendreutasítani.

– Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kamasz – sziszegte.