“Mit gondoltál, mennyit gondoltál az a tíz éjszaka?”
Azt mondta, nem így értette.
Megkérdeztem, hogy a hálószobámat érintették-e. Egy újabb szünet mondta nekem, mielőtt ő megtette volna.
Ő és Owen ott aludtak. A vendégszoba a dobozaik helyévé vált. Apa azt mondta, hogy könnyebb lesz elrakni a ruháimat, ha minden össze van pakolva.
“Ne pakolj,” mondtam neki. “Semmi sem hagyja el azt a lakást.”
“Rachel, ne csináld ezt egész ügyet, mielőtt beszélsz apával.”
“Azért beszélek veled, mert a hálószobámban vagy.”
Akkor abbahagyta a beszédet. Mondtam neki, hogy újra elküldöm a dátumokat, pontosan azzal együtt, amiben volt és amiben nem. Aztán befejeztem a hívást, mielőtt olyan dolgokat mondtam volna, amik nem segítettek hazajutni.
Apa úgy válaszolt, mintha várt volna engem.
“Marta hívott,” mondta. “Nem kell bevonni az épületet a családi ügyekbe.”
“Belekeverted az épületet. Te adtad neki az űrlapot.”
“Ez adminisztratív volt.”
“A jelzáloghitelem is.”
Sóhajtott. Tudtam azt a sóhajtást. Ez általában azt jelentette, hogy úgy döntött, hogy egy egyszerű ügyet megnehezítek, és ha tovább beszélek, én leszek felelős azért, mennyire kellemetlen a beszélgetés.
Évekig ez működött rajtam.
Amikor a házasságom véget ért, tizenegy hónapot töltöttem egy berorozott lakásban, más képei voltak a falon. Apa segített felvinni a táskáimat a lépcsőn, majd azt mondta, hogy a lényeg, hogy ne legyek keserű.
