De ezt megelőzően titokban szinte az összes húst odaadta a kedvenc lányának.

— És szerinted én most mit egyek?! — visította Patricia.

Elkaptam a csuklóját, mielőtt másodszor is megüthetett volna.

— Pontosan ezt — mondtam halkan —, ezt kérdezem magamtól az elmúlt három évben.

A férjem, Danylo, a konyhaajtóban állt.
Nézett minket.
És hallgatott.
Nem állt ki mellettem.
Ahogy máskor sem.

Három nappal korábban több mint nyolc kilogramm prémium minőségű marhabordát vettem az éves családi vacsoránkra.
Majdnem négyszáz dollárt költöttem a bevásárlásra.
Saját kezűleg készítettem el a pácot fűszerekből, fokhagymából, zöldfűszerekből és vörösborból.
Aztán tizennégy órán át lassan sütöttem a húst, hogy annyira omlós legyen, hogy szó szerint leváljon a csontról.

Számolj online
Válts valutát
pénz
Ez nem egy egyszerű vacsora kellett volna, hogy legyen.
Állítólag Danylo előléptetését ünnepeltük a munkahelyén.
Legalábbis ezt mondták nekem.

Az anyósom, Patricia, húsz rofont hívott meg a házunkba.
Eközben azonnal kijelentette, hogy minden előkészületet nekem kell vállalnom.
Ő pedig majd fogadja a vendégeket.

— Úgysem vannak gyerekeid — mondta lenézően az anyósom. — Mivel lehetnél te annyira elfoglalva?

Az, hogy heti hatvan órát dolgoztam egy ticari ingatlanfejlesztő cég vezetőjeként, nem érdekelte.
Az, hogy pontosan az én fizetésemből fizettük a jelzáloghitelt, a rezsit, az élelmiszert és Danylo drága hóbortjait — szintén nem.
Patricia számára én csak egy nő voltam, akinek szerencséje volt hozzámenni az ő drága kisfiához.
És akinek most hálásnak kellett volna lennie ezért a megtiszteltetésért.

 

Délután öt órakor kinyitottam a sütőt.
És lemeredtem.
A nyolc kilogramm húsból kevesebb mint kettő maradt.
A többi eltűnt.

A konyhaasztalon üres, nagy alumíniumtálcák álltak, amilyeneket a kiszállított ételekhez szoktak használni.
Otaléptem az ablakhoz.
És láttam, ahogy a sógornőm, Brittany, éppen ezeket a tálcákat pakolja be a terepjárója csomagtartójába.

Egyik.
Másik.
Harmadik.

Vidáman telefonált, és meg sem próbálta leplezni, amit csinál.

A hátam mögött megjelent Patricia.
Az arcán elégedett mosoly sugárzott.

— Ó, Claire, már észrevetted? — kérdezte olyan természetességgel, mintha csak egy odébb tett tányérról lenne szó.

Lassan megfordultam.

— Hol van a többi hús?

— Brittany elvitte.

— Mennyit?

— Hát majdnem az egészet. Ma meg kell vendégelnie a barátait.

Az anyósomra néztem, próbálva megérteni, hogy valóban nem látja-e a problémát.

— Odaadott majdnem hat és fél kilogramm bordát?

Patricia intett a kezével.

— Ne dramatizáld. Brittany ma vendégeket fogad. Neki nagyobb szüksége van a jó húsra.

— Nekünk meg fél óra múlva húsz emberünk lesz itt.

— És aztán?

— Mivel kellene őket megetetnem?

Az anyósom ingerülten felsóhajtott.

— Istenem, Claire! Te vagy a háziasszony! Találj ki valamit! Főzz valami mást!

A órára néztem.
Harminc perc maradt a vendégek érkezéséig.

Harminc perc.
Három nap előkészület után.
A elkészített pénz után.
Tizennégy óra sütő melletti állás után.
És most azt javasolták, hogy egyszerűen kezdjem el az egészet elölről.

Ebben a pillanatban belépett a konyhába Brittany.
Vidáman pörgette az autókulcsot az ujján.

— Claire, köszönöm a húst! — csicseregte. — A barátaim el lesznek ájulva! Olyan jó illata van, hogy alig bírtam megállni, hogy ne kóstoljam meg útközben!

Ránéztem.

— Nagyon szívesen.

Brittany még meg is lepődött.
Valószínűleg botrányra számított.

De én nem kiabáltam.
Nem követeltem vissza a tálcákat.
Nem álltam le tisztázni, hogy ki mit engedett meg kinek.

Egyszerűen odaléptem a sütőhöz.
Kivettem a tepsit a maradék bordával.
Óvatosan átvittem a nagy szemeteskukához.
És beledobtam a húst.

Brittany felhördült.
Patricia olyan hangosan sikított fel, hogy valószínűleg a szomszédok is meghallották.

— MI A FENÉT CSINÁLSZ?!

A szemeteshez lépett az anyósom.

— KIDOBTAD A HÚST?!

— Igen.

— TELJESEN ELMENT AZ ESZED?!

Nyugodtan levettem a konyhai kesztyűt.

— Azt mondta, hogy a hús elég. Aztán majdnem az egészet odaadta Brittanynak. Szóval nyilvánvalóan már nincs szükség a vacsorára.

Patricia elvörösödött.

— ÉS MOST MI MIT EGYÜNK?!

Válaszolni sem volt időm.
A tenyere teljes lendülettel lecsapódott az arcomra.
A fejem félrecsuklott.
A fülemben zúgni kezdett.
Egy pillanatra nem hallottam semmit magam körül.

Aztán lassan felé fordultam.
Az anyósom már másodszor is emelte a kezét.

Elkaptam a csuklóját.
Nem szorítottam erősen.
Csak megállítottam.

— Pontosan ezt, Patricia — mondtam halkan —, ezt kérdezem magamtól az elmúlt három évben.

Zavarodottan pislogott.

— Micsodát?

— Mi marad nekem, amikor maga és a családja mindent elvesz, amit csak akar?

A konyhaajtóban ott állt Danylo.
Látta az ütést.
Látta, ahogy az anyja másodszor is meglendíti a kezét.
De nem csinált semmit.
Csak elégedetlenül felsóhajtott.

— Claire, kérj bocsánatot anyámtól. Mindenkit kellemetlen helyzetbe hozol.

Lassan felé fordítottam a fejem.

— Mit mondtál?

— Hallottad. Anyu persze hirtelen haragú volt, de te magad provokáltad ki.

A férjemre néztem.
Aztán az anyósomra.
Brittanyra, aki már nem mosolygott.

És hirtelen furcsa nyugalom szállt meg.
Mintha odabent valami végleg a helyére került volna.

Elővettem a telefonomat.
Megnyitottam egy e-mailt, amit aznap reggel kaptam.
És megszólaltam:

— Tudjátok mit? Szerintem mindenkinek jobb lenne átmenni a nappaliba. Van egy hírem a számotokra.

Patricia megvetően horkantott.

— Mégis miféle hír?