1. Fejezet – Az óriások arénája
Az Austin Convention Center hatalmas kiállítócsarnoka a kamaszkori ambíciók és a szülői szorongás magas frekvenciájú vibrálásától zsongott. A moduláris standok végtelen sorai katonás rendben húzódtak végig a fényesre csiszolt betonpadlón, a magasba törő acél tetőszerkezet alatt. Minden egyes bemutatóhelyet ipari halogénreflektorok világítottak meg felülről, amelyek éles, kíméletlen árnyékokat vetettek a padlóra és az arcokra. A mennyezetről tekintélyes előkészítő akadémiák, elit magánalapítványok és egyetemi kutatóintézetek címereit ábrázoló nehéz selyemzászlók lógtak alá, akár a középkori lovagtermek heraldikai jelképei.

Claire ujjai fehéredésig szorultak az egyszerű, átlátszó műanyag mappa szélére. A borító alatt gondosan lyukasztott kapcsolási rajzok, a városi hatóságok pecsétes biztonsági engedélyei, valamint egy közjegyző előtt hitelesített nyilatkozat lapult. Ez az okirat feketén-fehéren igazolta, hogy a 47-es stand projektjére fordított minden egyes cent személyes megtakarításokból, újrahasznosított fémhulladékból vagy a helyi közkönyvtár technológiai pályázatának apró támogatásaiból származott. Egyetlen fillérnyi vállalati tőke vagy magánmecénási vagyon sem állt mögöttük.

– Erre gyere, anya – szólalt meg halkan Owen, és mély, nyugodt hangja tisztán vágott át a csarnokban kavargó morajláson. Egy sarokfülkére mutatott, amely szűkösen ékelődött be egy gazdag dallas-i magániskola és egy houstoni elit reálgimnázium hivalkodó bemutatói közé. – Negyvenhetes asztal. Közvetlenül a másodlagos elosztószekrény mellett.

Eli már ott térdelt a kijelölt területen. Óvatosan, szinte áhítattal helyezett a földre egy viseltes, rétegelt kartondobozt, amelynek éleit szürke szigetelőszalag rácsos megerősítése tartotta össze. Míg a szomszédos pavilonokban felöltős diákok és megbízott laborasszisztensek szénszálas hordtáskákból és lézergravírozott akrilállványokból rakták össze méregdrága kiállításaikat, Eli kezei évtizedes rutinnal, felesleges mozdulatok nélkül dolgoztak. Előhúzott egy fémvázat, amelyet kiselejtezett alumínium homlokzati burkolatból hajlítottak meg, mellé egy sor újraforrasztott áramköri lapkát, végül egy sűrű rézhuzalhálót, amelyet leselejtezett ipari transzformátorok tekercseiből fejtettek le milliméterről milliméterre.

– Nézd át a feszültségcsökkentő konvertert, Owen – mormolta Eli, miközben zsebre dugott kézzel előhúzott egy kopott, sárga digitális multimétert a kifakult pulóveréből. – A buszon borzasztóan rázkódtunk a hepehupás úton. Biztosra kell mennem, hogy a harmadik kapu forrasztási pontjain nem keletkezett mikroszkopikus hajszálrepedés.

– Már csinálom is – felelte Owen gondolkodás nélkül. Letérdelt a kemény kőre, ügyet sem vetve a finom porra, amely azonnal beszürkítette elnyűtt farmerjának térdét.

Claire némán figyelte a fiait. A torkát fojtogató gombóc félig a büszkeségből, félig abból a régi, el nem múló bánatból fakadt, amelyet az idő sem tudott teljesen elsimítani. Tizenhárom hosszú év telt el: lehorzsolt térdek, éjszakai műszakok a könyvelőirodában, leértékelt tankönyvek a garázsvásárokról, és hideg vacsorák, amelyeket algebrai egyenletek és fizikapéldák fölé hajolva kanalaztak be. Mindez a megpróbáltatás ebbe az egyetlen, háromszor három méteres bérleti zónába sűrűsödött most össze.

– Nocsak, nocsak. Hát nézzük csak, mi van itt.

A hang úgy mart bele a csendbe, mint a friss sebre öntött kénsav. Claire lassan fordult meg, gerincét megfeszítve, megtagadva még az apró rezdülést is, ami gyengeségre utalhatott volna.

Vanessa közvetlenül a stand elválasztó vonalánál állt. Drága designer szövetkabátját hanyag eleganciával vetette át a bal karján, miközben csiszolt gyémántfülbevalói szinte vakítóan verték vissza a mennyezeti halogénlámpák fényét. Mellette Daniel magasodott. Makulátlan sötétkék inge gyűrődésmentesen simult a vállára, ezüst karórája hűvösen csillant meg, de az álla olyan mereven feszült meg, hogy a nyakán lévő inak vastag kötelekként ugrottak ki. Mögöttük bizonytalanul téblábolt Mason, kezében prémium bőr irattartóval; tekintete kényelmetlenül cikázott a csupasz beton és a szülei háta között.

– Daniel – mondta Claire, hangját a fagyos, abszolút fegyelem mély regiszterébe kényszerítve. – Úgy hiszem, Mason bemutatóhelye a csarnok egy másik szektorában található.

– Ne játssz velem, Claire – sziszegte Daniel, és fél lépéssel közelebb lépett. Bár a hangját alacsonyan tartotta, tudatában lévén a folyosón cirkáló zsűritagoknak és érdeklődőknek, a benne rejlő méreg összetéveszthetetlen volt. – Mi ez az olcsó cirkusz? Idehozol két idegen kölyköt, és azt állítod róluk, hogy az enyémek?

Claire tágra nyílt szemmel meredt rá. A vád abszurditása és gátlástalansága egy pillanatra még a levegőt is kiszorította a tüdejéből.

– Hogy azt állítom, a tieid? Kértem tőled akár egyetlen árva centet is ma, Daniel? Odaálltam a fiad standja elé kéregetni, vagy követeltem a figyelmedet?

– A nevemet használtad a nevezési lapon! – csattant fel a férfi fojtottan, és vádlón a 47-es asztal fölé rögzített laminált névtáblára bökött.

A felirat egyszerű fekete betűkkel hirdette: Team Sterling – Decentralizált Mikrorács Impulzusszabályozó. Eli Sterling & Owen Sterling.

– Ez a hivatalos, törvényes nevük – felelte Claire, hangja olyan halkká vált, hogy csak Daniel és Vanessa hallhatta a tompa szavakat. – Az a név, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt eldobtál magadtól, amikor kisétáltál egy olyan házból, ahol a szülinapi lufik még a folyosó plafonján lebegtek. Nem változtattam meg a nevüket, mert nem voltam hajlandó hagyni, hogy a te gyávaságod határozza meg a létezésüket. Ők küzdötték fel magukat ide. A saját nevük alatt.

Vanessa éles, rideg kacajt hallatott.

– Küzdötték? Ugyan már, Claire, térj észhez. Fogalmad van róla, kik ellen versenyez Mason? Nyolc teljes hónapot töltött a Rice Egyetem privát kutatólaboratóriumaiban. A prototípusát három regionális védelmi beszállító szponzorálta. És ti mit hoztatok ide mutatóba? Úgy néz ki, mint valami lomtalanításkor járdaszélre hajított elromlott háztartási gép.