Péntek délután Eli a saját bőröndjét vitte az autóhoz anélkül, hogy emlékeztették volna. Időben elmentem a munkából, ami több tervezést igényelt, mint maga a nyaralás, és dél felé hajtottunk, miközben egy zsák úton lévő nassolnivalót tarttunk magunkban.
Megkérdezte, lesz-e elég hó ahhoz, hogy az erdőben sétáljon.
Mondtam, hogy reggeli után ellenőrizhetjük.
Megkérdezte, hogy a nagypapa fennmarad-e későig.
Mondtam, hogy valószínűleg később, mint ahogy nagymama szerette volna.
Amikor beálltunk a lodge parkolójába, meglátta apám autóját, és elmosolyodott.
Most mellettem állt, miközben idegenek vittek bőröndöt fel.
Paige sötétzöld ruhában és egy kötényben lépett ki az étkezőből, amelyen a cégnevének varrt volt. Metszőollót vitt magával, és fejhallgatóba beszélt.
Meglátott minket, mosolygott, majd észrevette az arckifejezésemet.
“Visszahívlak.”
“Anya azt mondja, nincs szobánk.”
Paige a regisztrációs asztal felé nézett.
“Azt hittem, beszélt veled.”
“Miről?”
“Arról, hogyan alakult a hétvége.”
“Mit jelent ez?”
Egy lodge alkalmazottja haladt mögötte, egy tálca poharakat cipelve. Paige megvárta, amíg a nő nem hallott.
“Ez az első bentlakásos műhelyem. Négy csomag. Két vendég szobánként.”
“És a másik két szoba?”
“Anyukának és apának van egy. Nekem van a másik. Korán kell itt lennem.”
Itt könnyedén fejezzük be.
Nem tette.
“Szóval négy szobát adtál el.”
“Igen.”
“A családunknak bérelt lodge-ban.”
“Nem hagyhattuk őket üresen.”
“Az egyik közülük a miénk volt.”
“Hazavezethetsz. Az ügyfeleknél más a helyzet.”
