Este leültem vele szembe, és letettem elé a kijelzőt.
– Nézd meg, kérlek. Ha valóban úgy látod, hogy aránytalanul kevesebbet adok bele a közösbe, cseréljünk szerepet. Én utalom át a lakbért a főbérlőnek, te pedig vállalod a rezsit, a bevásárlást és az összes folyó háztartási költséget.

Pál félvállról rápillantott a sorokra, majd ujjával ellökte a készüléket.
– Már megint elkezded a pitiáner könyvelést.
– Nem vitatkozni akarok. Mindössze egy méltányos cserét ajánlok fel.
– Ugyan minek variálnánk? Én állom a legnagyobb, legsúlyosabb tételt, a lakhatást.
– A kettőnk kiadásai közötti eltérés alig egy-két ezer rubel.
Pál gúnyos fintorra húzta a száját:
– Most komolyan az a célod, hogy még a szemeteszsákok árát is rám terheld?

Eltettem a telefont. Megértettem, hogy a logikus érvek ezen a falon nem hatolnak át.

Néhány héttel később Pál unokatestvérénél, Szvetlanánál vendégeskedtünk vasárnapi ebédre. A háziasszony panaszkodni kezdett, hogy a főbérlője háromezer rubellel megemelte az albérleti díjat. Férjem azonnal kihúzta magát a széken, és büszkén közölte:
– Látod, én pontosan az ilyen kellemetlenségektől kímélem meg Okszánát. Egyedül vállalom a lakást, nem nyomasztom a bérleti díjjal.

Szvetlana megállt kezében a teáskannával, és hol rám, hol Pálra pillantott.
– És a közüzemi számlák? A heti nagybevásárlások?
– Azok csupán apró, napi folyó kiadások – legyintett Pál magabiztosan. – A fedél a lényeg a fejünk felett.

Nem bírtam magamban tartani:
– Ha ezek csupán elhanyagolható apróságok, miért nem engedted, hogy átvegyem tőled a bérleti díjat, és te vidd a folyó kiadásokat?

Pál arca megkeményedett, a tekintete elsötétült.
– Rokonok előtt igazán nem kellene ilyen méltatlan filléreskedést rendezned.

A hazaúton az autóban végig azt hallgattam, milyen kellemetlen helyzetbe hoztam a családja előtt, és hogy úgy viselkedem, mint aki minden kopejkát számon kér a másikon. Különös kettős mérce volt: az ő harmincezre tiszteletre méltó lovagiasságként tündökölt, míg az én ugyanakkora költésem megalázó, garasoskodó kekeckedésnek minősült.

Attól a naptól kezdve többé nem hoztam fel a témát. Csendben figyeltem.

A mondat, amellyel véget ért a vita
A végső töréspont egy banális hétköznapi tárgy, egy ruhaszárító állvány miatt következett be. A régi fémszerkezet illesztései meglazultak, a lábai szétcsúsztak, mígnem egy vasárnapi teregetéskor az egyik merevítő rúd kettétört a nehéz lepedők súlya alatt. Megmutattam a sérülést Pálnak.
– Ezt már nem lehet drótozni. Rendelek egy masszívabbat az internetről.
– Rendelj – bólintott rá közömbösen a televízió képernyője elől.

Hétfő délután megérkezett a csomag. Kicsomagoltam a masszív, fehérre festett állványt, felállítottam az erkélyen, a laposra hajtogatott kartondobozt pedig a bejárati ajtó mellé támasztottam, hogy reggel majd leviszem a szelektív konténerbe.

Amikor Pál hazaért a műhelyből, a pillantása azonnal a csomagolásra tapadt.
– Már megint mit rendeltél feleslegesen?
– A szárítót, amit tegnap megbeszéltünk.
– És mennyit dobtál ki rá?
– Kétezer-háromszázat.

Bement a konyhába, felrántotta a hűtőt, és kivette az előző nap főzött ragut.
– Képes lennél legalább egyetlen hónapot kibírni anélkül, hogy valami baromságot vásárolnál a lakásba?
– Képes lennék. Csak akkor a vizes ágyneműt a székek támlájára terítenénk száradni a szobában.
– Ne dramatikázz. Egyszerűen képtelen vagy bánni a pénzzel, folyton elszórod a semmire.

Elzártam a vizet a mosogatónál, és felé fordultam.
– Nem szórom el. Élelmiszert veszek, amiből vacsorázol, befizetem a fűtést, ami mellett melegszel, és biztosítom a tisztítószereket, amiktől tisztaság van körülötted. Ezt már ezerszer átbeszéltük.

Pál dühösen az asztalra csapta a műanyag ételhordót.
– Megint kezded ezt az átkozott mosópor-számlálást? Én minden hónapban kőkemény harmincezer rubelt teszek le az asztalra azért, hogy egyáltalán jogunk legyen ebben a lakásban létezni!
– Én meg pontosan ugyanennyit költök el havonta azért, hogy ez a hely ne egy üres, fűtetlen betonbunkó legyen!

A szemei villámokat szórtak, egy lépést tett felém:
– Állandóan megpróbálod a te vacak bevásárlásaidat egy szintre emelni az én lakbérfizetésemmel!
– Azért, Pál, mert a pénz mindkét esetben ugyanolyan kemény munkával megkeresett rubel!

Ekkor teljesen elveszítette az önuralmát, és a képembe vágta a szavakat:
– Te éls a költségemre!

Néztem rá a félhomályos konyhában, és valami végérvényesen elcsendesedett bennem. Korábban egy ilyen vád hallatán előrántottam volna a számlákat, érveltem volna, küzdöttem volna az igazságomért. Most azonban tisztán láttam a helyzet rideg valóságát. Ő nem a tényeket nem látta, hanem engem nem tisztelt partnerként.

Nem emeltem fel a hangom. Lassan bólintottam.
– Rendben.

Pál meghökkent, egy pillanatra kiesett a szerepéből.
– Hogyhogy „rendben”?
– Megértettelek. Nem vitatkozom tovább.

Még morgott valamit az orra alatt a női sértődöttségről és a túlzott érzékenységről, de én már nem figyeltem rá. Néma fegyelemmel eltettem a vacsoramaradékot, elmostam az edényeket, majd lefeküdtem aludni.

Másnap az ebédszünetben felkerestem az ingatlanhirdetési oldalakat. Nem kapkodtam, hideg fejjel szűrtem a találatokat. Délután, a munkaidő végeztével megnéztem két kiadó garzont. Az egyik azonnal megfelelt: ugyan távolabb esett a városközponttól, és jóval szűkösebb volt a korábbi otthonunknál, viszont tiszta volt, felújított fürdőszobával rendelkezett, és a bérleti díja huszonhatezer rubelre jött ki havonta.