A Westbridge a következő hónapokban lassan, fájdalmas munkával és hatalmas anyagi áldozatok árán, de végrehajtotta a szükséges biztonsági javításokat. Ahogy a rendszerek tisztulni kezdtek, a kormányzati tisztviselő fokozatosan feloldotta a tiltásokat, és a felfüggesztett projektek újraindulhattak. Az ideiglenes vezérigazgató egy hosszú, szinte bocsánatkérő hangvételű vacsora keretében felajánlotta, hogy térjek vissza, és vegyem át az újjáépített megfelelőségi részleg vezetését, dupla akkora költségvetéssel. Udvariasan, de határozottan nemet mondtam.

Néhány héttel később elfogadtam egy felkérést egy másik, szintén virginiai központú, feltörekvő technológiai vállalatnál. A pozícióm immár Biztonsági és Irányítási Alelnök (Vice President of Security Governance) lett. A fizetésem jóval magasabb, és – ami a legfontosabb – teljes autonómiát, valamint egy garantált költségvetést kaptam egy teljesen független, erős belső megfelelőségi csapat felépítésére, amely közvetlenül csak és kizárólag az igazgatótanácsnak tartozik elszámolással.

Körülbelül hat hónappal a viharos távozásom után egy nagyszabású iparági konferencián vettem részt Washington D.C.-ben. A kávészünetben egy korábbi kollégámmal beszélgettem, aki mintegy mellesleg megemlítette, hogy Derek Lawson csendben, minden felhajtás nélkül teljesen elhagyta a technológiai szektort. A hírek szerint apja egyik érdekeltségénél, egy ingatlanfejlesztő cégnél kapott valamilyen jól hangzó, de súlytalan „tanácsadói” pozíciót.

Amikor ezt meghallottam, nem éreztem semmilyen kárörvendő diadalt, sem vágyat az ünneplésre. Csak belekortyoltam a kávémba, és eszembe jutott az a pillanat a hideg, üvegfalú tárgyalóban. Tisztán láttam magam előtt az arcát, ahogy megvetően a szemetesbe dobja a kártyámat, és hallottam a tanácsadói sekélyes, gúnyos nevetését. Derek abban a hitben élt, hogy egy gyenge, tehetetlen, puszta adminisztratív terhet jelentő „haszontalan alkalmazottat” távolít el a cégéből, akin könnyedén spórolhat pár dollárt. Amit azonban valójában eltávolított, az az egyetlen ember volt, aki az elmúlt tizenegy évben, nap mint nap csendben, de határozottan védte a vállalatot pontosan azoktól a végzetes, pusztító kockázatoktól, amelyeket az ő gigantikus egója és mélységes hozzá nem értése képtelen volt felismerni.