Ezt még egyszer kimondom, aztán nagyon igyekszem nem aritmetikává tenni ezt, mert az aritmetika nem a seb.

28 dollár óránként.

Úgy fizettem, ahogy automatikusan fizeted a bérleti díjat.

Dráma nélkül.

Amikor kihallgattam az asszisztenseket, hárman jöttek.

Kettő rendben volt.

A harmadik Diane volt, és ő olyasmit tett, amit a másik kettő nem.

Megkérte, hogy lássa anyám lábait, de nem klinikai, ellenőrzőlista-szerű módon.

Csak leült az otománnra anya elé, engedélyt kért, levette a papucsát, és megnézte.

Óvatosan a lámpa felé fordította a lábát.

“Van egy helye a bal saroknál,” mondta Diane. “A cukorbetegek nem mindig érzik ezt, így rosszabbodás lehet, mielőtt bárki észrevenné. Valaki vigyáz a lábakra.”

Azonnal felvettem.

Nem az önéletrajz miatt.

Mert úgy nézett az anyámra, mint egy emberre, nem pedig egy váltóra.

Diane a hatvanas éveiben jár.

Már 30 éve dolgozik ezzel a munkával.

Ő már látta ügyfeleit az utolsó évadokban, és úgy gondolom, néhányukat felebékült az út során.

És az első héttől kezdve ő volt az egyetlen másik felnőtt anyám életében, aki látta, mi is történik valójában.

Egy nő végezte az igazi gondoskodást 40 percnyire, egy másik nő pedig 12 perc távolságból kapta a család háláját.

Diane sosem mondta kegyetlenül.

Csak motyogta a telefonban: “Eleanor szervezőjét vittem el. Minden készen a hétre. A nővéred beugrott, amíg ott voltam, készítettek pár képet anyáddal, és elment.”