Később, a folyosón, a liftek közelében találtam rájuk, ahogy feszülten vitatkoztak Roberttel. A legkisebb, Mason felém fordult, a szemében zavarodottság és düh keveredett.
„Tudtál minderről?” – kérdezte.
„Hat hónapja.”
„Miért nem mondtad el nekünk?”
„Mert a fiaim vagytok, nem a magánnyomozóim” – feleltem csendesen, de határozottan.
Robert azonnal támadásba lendült, és azzal vádolt, hogy ellenük fordítom a gyerekeket. Majdnem elnevettem magam. Nem volt szükségem arra, hogy bárkit is ellenük fordítsak; a saját bankszámlakivonatai megtették ezt helyettem.
Ahogy Angela a lift felé kísért, Robert utánam kiáltott a folyosón: „Azt hiszed, te nyertél?”
Megfordultam, a szemébe néztem, és teljesen őszintén azt válaszoltam: „Nem.”
És így is gondoltam. Semmi nem volt felemelő vagy győzedelmes abban, hogy végig kellett néznem, ahogy a fiaim rájönnek: az apjuk, akiben megbíztak, hónapokon át hazudott nekik.
Azon az estén Tyler közel három hónap után először hívott fel. Nem kért bocsánatot. Még nem. Csak egyetlen kérdést tett fel, remegő hangon:
„Anya, mit titkolt még Apa?”
Lenéztem a konyhaasztalomon heverő igazságügyi könyvvizsgálói jelentésre.
„Többet, mint amit most készen állsz meghallgatni” – suttogtam.
A teljes vizsgálat még további hét kimerítő hónapig tartott. A 2,7 millió dollár nem pusztán egyetlen titkos számlán pihent. Egy részéből ingatlanokat vettek. Más összegek szövevényes vállalati hálózatokon keresztül mozogtak. Voltak olyanok is, amelyek legitim kiadásoknak tűntek, de gyanús utalásokkal keveredtek. Pontosan ez a bonyolultság volt az oka annak, hogy Robert elhitte: soha senki nem fogja tudni kibogozni ezt a szálat. De David Chen megtette.
