Megtehettem volna, hogy ott helyben kinyitom a számat. Elmondhattam volna mindenkinek, hogy minden egyes falat kaviár, minden csepp vintage pezsgő az én pénzemből van. Elmondhattam volna, mekkora vagyonom van, és végignézhettem volna, ahogy a megalázó gőg átfordul képmutató nyáladzásba. De soha nem akartam olyan tiszteletet, amit a pénztárcámmal kényszerítek ki. Azt az elemi emberséget kerestem, amit egy anyának soha nem kellene megvásárolnia a saját gyermekétől.
Csendben kinyitottam a táskámat, kivettem a felöltőmet, és lassan belebújtam.
„Jó étvágyat a vacsorához” – mondtam halkan, de tisztán.
Reid feszülten megmozdult a székén.
„Anya, ne légy ilyen teátrális!”
Begomboltam a kabátom legfelső gombját.
„Nem vagyok teátrális, Reid. Csupán pontosan azt teszem, amire a feleséged kért.”
Tessa arcán szinte csalódottság suhant át, amiért nem fakadtam sírva. Sarkon fordultam, és emelt fővel elindultam a nehéz tölgyfa ajtó felé. Mögöttem azonnal felmorajlottak a suttogások. Senki nem szólt utánam. Senki nem állt fel, hogy utánam jöjjön.
Amikor kiértem az előtérbe, egy fiatal felszolgálófiú lépett elém, szemében őszinte együttérzéssel:
„Tate asszony… engedje meg, hogy kerítsek egy kényelmes helyet egy másik teremben!”
Ránéztem, és halványan rámosolyogtam:
„Köszönöm, fiam, de nincs rá szükség.”
A recepciós pultnál a főpincér és az étterem igazgatója, Mr. Collins állt. Amint meglátta, hogy veszem fel a kesztyűmet, meglepetten odalépett hozzám:
„Tate asszony! Történt valami probléma az estélyen?”
