A szó – teher – úgy visszhangzott az étkezőben, mintha jeges szél söpört volna végig a falak között. Éjszakai túlórákat vállaltam, hetek óta alig aludtam, hogy kifizessem a számlákat, és gondoskodjam arról, hogy a fiamnak gondtalan, békés nyara legyen. Két héttel ezelőtt még Alana könyörgött, hogy hadd vigyázzon Dustira, azt állítva, hogy a legnagyobb boldogság lenne számára unokázni, házi ételeket főzni, sétálni vinni a fiúkat és összehozni a két unokatestvért. Mielőtt elmentem volna dolgozni, két hűtőszekrényt pakoltam tele minőségi élelmiszerrel, tetemes költőpénzt hagytam a pulton Alanának, és rengeteg édességet vásároltam mindkét gyereknek.

Úgy tűnt, ebből a bőségből mindenki részesült, kivéve azt az egyetlen személyt, akiért az egészet megteremtettem: a fiamat.

Felálltam. Odaléptem a karosszékhez, elvettem a száraz krumplit, a konyhába vittem, és határozott mozdulattal a szemetesbe dobtam. Az üres műanyag tányért a mosogatóba engedtem.

– Két órátok van arra, hogy összecsomagoljátok a holmijaitokat, és elhagyjátok a házamat – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő ridegséggel.

Alana arcáról azonnal lehervadt a gőgös mosoly.

– Tessék? Mit képzelsz magadról?

– A Columbusba tartó vonat délután három óra tíz perckor indul. Fél háromkor kulcsra zárom a bejárati ajtót.

Ellie olyan heves mozdulattal ugrott fel a székről, hogy a nehéz tölgyfa bútor csattanva borult fel a parkettán.