Ami azonban igazán megmaradt bennem, az az a vasárnap esti kép a verandán.
Vanessa, ahogy ott állt a sötétben, kezében szorongatva azt a tizenötezer dollárt, mintha a pénz varázsütésre, azonnal képes lett volna helyreállítani valamit, amit a cég teljesen tudatosan, parancsra törölt ki a létezésből. A cég valódi hibája nem az volt, hogy kirúgtak. A vállalatoknak minden joguk megvan ahhoz, hogy úgy döntsenek: többé nincs szükségük egy alkalmazottra.
Az ő végzetes hibájuk az volt, hogy anélkül rúgtak ki, hogy megértették volna, valójában mire van még szükségük a munkámból. Azon a bizonyos pénteken a számítógépet egyszerű berendezésként kezelték, amit egy gombnyomással le lehet törölni, aztán újra kiutalni másnak.
Vasárnap estére azonban végre megértették, mi az, ami valójában eltűnt.
Nem a pályázat tulajdonjoga.
Nem csupán a céges adatok.
Hanem a tudás.
És egy törölt mappával ellentétben, a tudást nem lehet egy egyszerű kattintással visszaállítani a szerver biztonsági mentéséből.
