A pince hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, hiszen mindhárman ültünk benne.

Shelby a kis konyhasarok felé nézett.

“Azt akarod, hogy itt éljünk?”

“Azt mondom, ez egy lehetőség, ha több időre van szükséged. Én itt laktam, amíg te a nagyobb szobákat használtad. Ezt egy időre visszafordíthatnánk.”

Rám meredt.

Láttam, mire gondol.

Nem az a fajta lakótér volt, amit elképzelt magának.

És ezt megértettem.

Nem is ott gondoltam volna, hogy két és fél évet töltök.

“A megállapodásunk, ami eddig volt,” mondtam. “Nem fogok tovább a pincében élni, amíg te laksz a főházban bérleti díj nélkül, és elvárod, hogy kifizessem a számláidat.”

Everett a kulcsra nézett a kezemben.

“Tényleg vissza akarsz költözni az emeletre?”

“Igen.”

Halványan bólintott.

Addig nem is jöttem rá, milyen fontos lesz ezt hangosan kimondani.

Nem azért, mert a pince borzalmas lett volna.

Nem volt az.

Hanem mert úgy viselkedtem, mintha a saját kívánságaim utolsódnák egy olyan házban, amelynek fenntartásáért én vagyok felelős.

Shelby Everett felé fordult.

“Lakást kell találnunk.”

Halkan mondta, mintha magához szólna.

Everett ránézett.

Aztán visszanézett rám.

“Igen,” mondta. “Azt hiszem, igen.”

Ezután nem volt drámai vita.

Nincs fenyegetés.

Nincs sikoltás.

Elmagyaráztam, hogy mindent rendesen szeretnék intézni, elegendő értesítéssel és időben a gyakorlati egyeztetésekhez.

Everett néhány kérdést tett fel a közműszámlákkal és a költözési dátumokkal kapcsolatban.

Shelby nagyon keveset mondott.

Amikor elindultak, Everett magával vitte a javasolt bérleti szerződés másolatát.

Nem tudtam, hogy meggondolják-e magukat.

Nem tudtam, hogy Shelby meg fogja-e győzni őt arról, hogy igazságtalan vagyok.

És nem tudtam, hogy a fiammal való kapcsolatom helyreáll-e egy olyan konfrontációból, amit egyikünk sem akart.

De egy dolgot tudtam.

Két és fél év után először beszélgettünk őszintén arról, mi történik a házamban.

Leültem Bernard székébe, miután elmentek.

A szoba nagyon csendesnek tűnt.

Azt hittem, sírok.

Ehelyett készítettem egy csésze teát, és kimostam a három bögrét, amit használtak.

A következő hetek kényelmetlenek voltak.

Nem fogok mást színlelni.

Everett és Shelby elkezdtek lakásokat keresni.

Hallottam, ahogy be- és kimentek a házból, néha naponta többször is.

Udvariasan voltak, amikor kereszteztük egymást, de a régi könnyű beszélgetésünk eltűnt.

Shelby nem jött le az emeletre.

Everett néhány nappal a megbeszélésünk után kopogott az ajtómon.

Két kávét ivott egy boltból, amit tudott, hogy szeretem.

“Békeajánlat,” mondta, miközben kinyújtotta az egyik poharat.

Mosolyogtam.

“Kávét főzhettél volna fent.”

“Tudom. Azt hittem, ez talán jobb lenne.”

A kis konyhaasztalomnál ültünk.

Néhány percig beszélgettünk a lányáról, a munkájáról és egy autóval kapcsolatos problémájáról.

Aztán elcsendesedett.

“Anya, jobb bocsánatkéréssel tartozom neked.”

Letettem a kávémat.

A kezére nézett.

“Gondolkodtam azon, amit mondtál. Arról, hogy folyton mindent fizettél, és hogy abbahagytad a feljárást.”

Vártam.

“Észrevettem. Csak nem akartam vele foglalkozni.”

Rám pillantott.

“Shelby mindig szomorú volt valami miatt, és azt gondoltam, ha kimaradok belőle, lecsillapodnak a dolgok.”

“Tényleg?”

“Nem.”

Fáradtan felnevetett.

“Nem, nem tették.”

Ivott még egy kortyot a kávéból.

“Azt hiszem, hozzászoktam, hogy te mindent megkönnyítesz.”

Ez őszintébb volt, mint bármi, amit hónapok óta mondott nekem.

Nem szakítottam félbe.

“Amikor apa élt, mindig mindketten rájöttetek a dolgokra. Amikor segítségre volt szükségem, te segítettél. És amikor felajánlottad nekünk a házat, azt hittem, végre előre jutunk.”

A hüvelykujjával a papírpohár széléhez dörzsölte.

“Aztán elkezdtünk pénzt költeni olyan dolgokra, amiket halogattunk. Azt mondtuk magunknak, hogy jövő hónapban többet spórolunk. És minden hónapban volt valami más.”

Bólintottam.

“Nem hiszem, hogy valaha is leültünk és kitaláltuk, mit is mentünk meg valójában,” vallotta be.

“Az segített volna.”

“Tudom.”

Az ablak felé nézett.

“Másképp kellett volna kezelnem. És vacsorán ki kellett volna állnom érted.”

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

“Everett, nem várom el, hogy minden alkalommal az én oldalamra állj, amikor Shelby és én nem értünk egyet.”

Visszafordult felém.

“De elvárom, hogy beszélj, ha valaki rosszul bánik velem. Főleg, amikor ott ülök.”

Bólintott.

“Igazad van.”

Csendben ültünk.

Aztán megkérdeztem tőle valamit, ami eddig foglalkoztatott.

“Haragszol rám?”

Átgondolta rajta.

“Voltam.”

“És most?”

“Most azt hiszem, inkább zavarban vagyok.”

Átnyúltam az asztalon, és megérintettem a kezét.

“Nincs szégyen abban, ha hibáztál, drágám. De nem csinálhatod ugyanazt a változatot, mert beismerni kényelmetlen.”

Újra bólintott.

Először a vacsora óta úgy éreztem, mintha a fiammal beszélnék, ahelyett, hogy valakivel tárgyalnék, aki éppen fent lakik.

Majdnem egy órát maradt.

Mielőtt elindult, körbenézett a pincében.

“Tényleg széppé tetted ezt a helyet.”

Mosolyogtam.

“Próbáltam.”

Rápillantott Bernard olvasószékére.

“Apa örült volna annak a széknek az ablaknál.”

“Tetszett neki az a szék.”

Everett halványan elmosolyodott.

“Hiányzik.”

“Tudom. Én is.”

Miután elment, sokáig ültem a konyhaasztalnál.

Örültem, hogy beszéltünk.

De örültem is, hogy nem hátráltam meg.

Elég jól ismertem magam ahhoz, hogy felismerjem, milyen könnyen elfogadhattam volna a bocsánatkérését, és hagytam volna, hogy minden úgy folytatódjon, mint korábban.

Ez néhány napig kellemes lett volna.

Akkor visszatértek volna a régi szokások.

Fontos a bocsánatkérés.

De önmagában nem fizet számlát, és nem változtat meg egy megállapodást.

Legközelebb, amikor Everett lejött a lépcsőn, híreket hozott.

Találtak egy lakást.

Két hálószobás épület, egy komplexum első emeletén a 29-es út mellett.