Daniels a szemem fölött lévő varratokra pillantott.
“Feltételezem, ez a vonal.”
“Igen.”
Az engedélyemmel Patel tiszt lefotózta a sérülésemet.
Lefotózta azt a véres törölközőt is, amit a műanyag zacskóba tettem, amiben a holmijaim voltak.
Láttam, hogy ott fekve, zavarba hozott.
Úgy nézett ki, mintha valaki más életének bizonyítéka lenne.
“A menyed még mindig a lakásodban van?” kérdezte Daniels.
“Nem tudom.”
“Akarod, hogy ott legyen?”
“Nem.”
“A fiad?”
Ez a kérdés jobban fájt.
Elfordítottam a tekintetem.
“Ma este nem.”
“És Ashley szülei?”
“Nem csináltak semmit.”
“Ez nem az én kérdésem volt.”
A hüvelykkujjammal végigsimítottam a takaró szélén.
“Nem. Azt akarom, hogy mindenki menjen el.”
Bólintott.
“Beszélünk velük.”
Kiszáradt a szám.
“Most?”
“Igen.”
Ekkor vált a helyzet új módon valósággá.
Rendőrök mentek az otthonomba.
A fiam kinyitta az ajtót.
Az unokáim is ott voltak.
Ashley tudná, hogy igazat mondtam.
Nem lehet húsvéti vacsorát visszatenni egy privát családi dobozba.
Miután a rendőrök elmentek, felvettem a telefonomat.
Huszonhárom elhagyott hívás.
Tizenegy üzenet.
Az első néhány Briantól származott.
Apa, kérlek, válaszolj.
Ezután:
Nem akarta ilyen erősen megütni.
Ránéztem erre a mondatra.
Nem, nem akart megütni.
Nem akarta ilyen erősen megütni.
Háromszor olvastam.
Aztán készítettem egy képernyőképet.
Egy másik üzenet:
Egy pillanatra elvesztette az irányítást.
Ezután:
A gyerekek félnek. Kérlek, ne csináld ezt nagyobbnak, mint amilyen.
Ez összeszorította a mellkasom.
Majdnem hallottam, ahogy Helen azt mondja, ne engedjem, hogy bárki használja az unokáit, hogy hazudjon.
Gary és Linda távoznak.
Ashley hisztérikus.
Hívj fel, mielőtt bármit tennél.
Túl késő.
Képernyőmentéseket továbbítottam Nathannek.
Ő így válaszolt:
Ne vitatkozz. Mentsd meg mindent.
Aztán Gary hívott.
Majdnem figyelmen kívül hagytam.
Valami válaszra késztetett.
“Arthur?”
A hangja kimerültnek tűnt.
“Igen.”
“Sajnálom.”
Nem mondtam semmit.
“Nagyon sajnálom.”
“Nem dobtad el az üveget.”
“Nem.”
Vett egy mély levegőt.
“De ez az egész miattunk kezdődött.”
“Nem, Gary.”
Egyenesebben ültem.
“A házad elvesztése nem késztetett Ashley-t semmit dobni.”
“Nyomás alatt áll.”
“Te is.”
Csend.
Aztán mondott valamit, ami teljesen megváltoztatta az elmúlt hónapok alakját.
“Azt mondtuk neki, hogy nem akarunk beköltözni a házadba.”
A falat bámultam.
“Mi?”
“Mondtuk neki, hogy nem.”
“Mikor?”
“Három hete ezelőtt.”
“Miért?”
“Mert ez a te házad.”
Válasza azonnali volt.
Majdnem megsértődtem.
“Már így is elég zavarban vagyunk. Nem azért költöztem be egy másik férfihoz, mert a lányom úgy döntött, túl sok hálószobája van.”
Becsuktam a szemem.
Gary a tányérját bámulja.
Linda simítja a szalvétáját.
A kényelmetlenségük.
Ashley nem harcolt valamiért, amit ők akartak.
Küzdött egy olyan megoldásért, amit ő választott nekik.
“Miért nem mondtad ezt vacsorán?”
Gary elhallgatott.
“Mert ő a mi lányunk.”
Ott volt.
Ugyanaz a csapda.
A csend védelemként szolgál.
“Folyton azt mondta, hogy egyetértesz, ha mindannyian ott leszünk,” folytatta. “Linda azt mondta neki, hogy ma ne hozza szóba.”
“És meg is tette.”
“Igen.”
“Brian tudta, hogy nem akarsz beköltözni?”
Még egy szünet.
“Igen.”
Ez fájt.
A fiam az asztalomhoz állt, és önzőnek nevezett, pedig azok, akiket állítólag megtagadtak a segítségtől, nem kérték azt.
Miért?
Mert a házam megoldott egy problémát.
Nem az én problémám.
Az övék.
“Mennem kell,” mondtam.
“Arthur.”
“Igen?”
“Ha a rendőrség megkérdezi, mi történt, elmondom nekik.”
Becsuktam a szemem.
“Köszönöm.”
“Bárcsak nem lenne semmi mondanivaló.”
“Én is.”
Miután letettük a telefont, elmondtam Nathannek, amit Gary mondott.
A válasza gyorsan jött.
Maradj ahhoz, amit tudsz. Ne építs összeesküvést azért, mert dühös vagy.
Igaza volt.
Nem volt szükségem összeesküvésre.
Az igazság már önmagában is rossz volt.
A kórház végül kiengedett, és arra utasítottak, hogy figyeljek a szédülésre, súlyosbodó fejfájásra, hányingerre vagy zavarra.
A nővér azt mondta, hogy valakit kellene megnéznem.
Valaki.
Majdnem negyven évig valaki volt Helen.
Aztán Brian.
Most azon kaptam magam, hogy azon gondolkodtam, melyik szomszédot hívhatnám anélkül, hogy el kellene magyaráznom, miért ért véget húsvét varrások és rendőrséggel.
Felhívtam Martin Shaw-t, aki három házzal arrébb lakik.
Martinnal tizenkét évig ugyanabban a középiskolában tanítottunk, mielőtt visszavonult.
“Arthur?”
“Elfoglalt vagy?”
“Nem különösebben.”
“Hazaviszek a kórházból.”
Egy szünet következett.
Aztán: “Megszerem a kulcsaimat.”
Nincs kérdés.
Ez volt a barátság.
Amikor Martin megérkezett, egy pillantást vetett az arcomra.
“Kit kell eltemetnem?”
“Kérlek, ne mondj ilyet, ahol a rendőrség hallja.”
Félúton megállt, ahogy bekötötte a biztonsági övét.
“Rendőrség?”
“Ez egy hosszú történet.”
“Úgy tűnik.”
Amikor az utcámra fordultunk, két járőrautó még mindig a házam közelében volt.
Összeszorult a gyomrom.
Martin lassított.
“Azt akarod, hogy vezessek tovább?”
“Nem.”
“Biztos vagy benne?”
“Nem.”
Bólintott.
“Elég jó.”
Beálltunk a kocsifelhajtóba.
Az ajtóm nyitva volt.
Brian a verandán állt.
Ashley sehol sem volt látható.
A gyerekek sem.
Daniels tiszt felém sétált.
“Mr. Kesler.”
“Mi történt?”
“Beszéltünk mindenkivel, aki jelen volt.”
A szemem Brianre szegeződött.
Kimerültnek tűnt.
“Hol van Ashley?”
A tiszt semleges hangon maradt.
“Már nincs a rezidencián.”
Valami a megfogalmazásában azt súgta, hogy ne nyomjam őt a járdára.
“Lily és Sam jól vannak?”
válaszolta Brian.
“Lindával vannak.”
Bólintottam.
Daniels tiszt átadott nekem egy képeslapot.
“Ma este tartsd zárva az ajtókat, és kerüld a közvetlen érintkezést a menyével. Ha visszajön, és biztonságban érzed magad, hívj minket.”
