Nem kértem tőle bérleti díjat. Kifizettem az átírási illetékeket, a vagyonbiztosítást, a helyi ingatlanadókat, sőt, még harmincezer dollárt utaltam át a felújítási munkálatokra: a tető javítására, a parketta csiszolására és a konyha korszerűsítésére. Roland beköltözött, vett egy méregdrága grillt a teraszra, és úgy viselkedett, mint a környék legsikeresebb ifjú ura.
És most, a ceremónia előtt három héttel, kiderült: nem vagyok elég „közeli család” ahhoz, hogy ott legyek a padsorokban. Mert a jelenlétem emlékeztetné őket arra az alapra, amire a látszatéletüket építették.
A szombati esküvő reggelén Raleigh-re nehéz, párás hőség telepedett. A telefonom reggel kilenckor pittyent. A családi csoportos csevegésbe egy kép érkezett: Roland állt a történelmi kápolna lépcsőjén, tökéletesen szabott szmokingban, napszemüvegben, kezében egy pohár pezsgővel. Mögötte anyám és apám mosolygott büszkén.
A kép alatt a felirat: „Végre azokkal ünnepelünk, akik igazán számítanak. Tiszta lap, új élet, igazi szeretet.”
