Aztán újra észrevettem a brosst. Kinyitottam a számat, de anya megjelent a kerekesszék mögé, és elkezdte vezetni a nagymamát a vacsora felé.
“Letelepedünk, mielőtt szolgálni kezdenek.”
Nagymama keze kicsúszott az enyémből. Néztem, ahogy a zöld pulóver eltűnik az asztalok között.
Vacsora előtt Trish hozott nekem egy borítékot, ami leesett az ajándékasztalról. A fedél nem volt lezárva. Bent volt egy 250 dolláros csekk a dédnénémtől, Lorettatól, a nagymama húgától.
A feljegyzésen az állt: Esthernek és Ellisnek.
A kedvezményezetten Vaughn Stark szerepelt.
Az apám.
Elég sokáig néztem, hogy Trish megkérdezte, van-e valami baj.
“Nem vagyok benne biztos.”
Loretta a kávé közelében volt. Amikor megmutattam neki a csekket, igazította a szemüvegét.
“Apád azt mondta, így könnyebb. Azt mondta, gondoskodik róla, hogy ti gyerekek megkapjátok.”
Felnézett.
“Ez nem volt helyes?”
Azt mondtam, rendben van. Nem akartam, hogy egy idős nő, aki felöltözött és elvitte az esküvőmre, vacsorával töltse a boríték miatt aggódni.
Anyukámat kevésbé érdekelte az én aggodalmam.
“Szereti hasznosnak érezni magát,” mondta. “Ne csináld belőle valamit.”
A terem túloldalán Bridget mosolygott a telefonjára. Elrakta, találkozott a szememben, és megtartotta a mosolyát.
Emlékszem, hogy apám az előző hetekben kétszer hívott, hogy megkérdezze, még mindig adnak-e valaki csekket az esküvőkön. Eszembe jutott egy fehér üzleti boríték az utasülésén, amikor felvettük az ágyneműket. Akkoriban ezek a dolgok más napokhoz tartoztak.
