“Mit jelent?” Dylan morogott.

“Ez azt jelenti,” mondta Harrison, “hogy igazgatóink és tisztségviselőink felelősségbiztosítása felfüggeszthető a felülvizsgálatig, és ha találnak okot, az a kitettség személyes lesz.”

Egy tompa hang visszhangzott, ahogy valaki túl hangosan letette a vizespalackját.

Az egyik fiatal igazgatótanácsi tag előrehajolt, összekulcsolt kézzel, arca sápadt.

De Harrison még nem végzett vele.

“Ezen felül,” folytatta, miközben egy újabb lapra lapozott. “A részvénycsomagja tartalmaz egy záradékot, amelyet a sorozat után hozzáadtak a kockázattartási ösztönző részeként. Kimondja, hogy bármilyen akaratlan eltávolítás, amelyet a társasági szabályzat szerint jogellenesnek ítél, azonnali 100%-os megszokást vált ki a fennmaradó részvények megszerezésére, valamint ha peres eljárás szükséges, egy felszámolási esemény szorzót is eredményez.”

Dylan szája kinyílt, majd becsukódott.

Nem jött ki hang.

Greg szólt legközelebb, hangja mély, rekedt.

“Az a záradék az enyém volt. Azért adtuk hozzá, mert tudtuk, hogy egyszer valaki elfelejti, hogyan építették ezt a helyet.”

“Nem csak a részvényekről van szó,” tette hozzá Harrison megremegni. “Olyan szellemi tulajdonról beszélünk, amelyhez közvetlenül vagy közvetve hozzájárult. Ha az eltávolítása érvénytelen, lehet, hogy nem használhatunk semmilyen új bejelentést vagy termékbevezetést, amelyet a megszüntetés után indítottak el az ő beleegyezése nélkül.”

Dana hátradőlt a székében, mintha a plafont kellene néznie, hogy feldolgozza, mi történik.

“Szükségünk lenne az aláírására a visszamenőleges szabadalmi engedélyezéshez,” suttogta. “És ha ezt az auditban megjelölik, a biztosító mindent előrehúz a második negyedévből.”

A pénzügyi igazgató, aki a megbeszélés nagy részében csendben maradt, végül felállt.

“Szóval nem csak jogilag vagyunk kitéve. Az értékelés miatt ki vagyunk téve.”

Dylan felé fordult.

“Mit gondolsz, mi történik, ha ez eljut az LPS-re? Az audit naplója szerint szavazat, eljárás nélkül, még papírnyom nélkül eltávolítottunk egy névzett kulcstisztet.”

Dylan úgy nézett ki, mintha valaki kihúzta volna a padlót alóla, és egy piros tintával nyomtatott táblázatot rakott volna le.

“Nem tudtam,” motyogta. “Nem láttam azt a záradékot. Azt hittem…”

“Azt hitted,” vágta vissza Greg. “Azt hitted, ez márkafrissítés, nem egy irányítási struktúra.”

Dylan próbált beszélni, de Greg folytatta.

“Kijelentést akartál tenni. Gratulálok. Most tettétek ki minket egy többmillió dolláros megfelelőségi jogsértésnek, egy olyan részvényosztálynak, amelynek most már teljes egészében tartozunk, és egy kockázatkezelő állítása szerint ez a szerződéses jogosultságunk felét megölheti.”

A HR-től Mara úgy nézett ki, mintha be akarna süllyedni a székébe.

“Mit csináljunk?”

Harrison halkan válaszolt.

“Megállítjuk a vérzést. Elismerjük a belépést. Azonnal visszaállítjuk a munkába. És imádkozunk, hogy megbocsátó hangulatban legyen.”

“Latigious?” kérdezte az egyik befektető.

Dana erre válaszolt.

“Nem kell, hogy annak legyen. Módszeres, és minden dokumentumot megvan, amit most kapkodunk.”

Dylan egyenesen előre meredt.

“Küldött egy e-mailt.”

Greg bólintott.

“És nem kellett volna még másikat küldenie. Ez a különbség az alapító és a csaló között.”

Dylan kezei épp annyira remegtek, hogy elképzelhessem a képernyőn keresztül.

Ez mindig is volt a helyzet vele.

Csak tapsra tervezte, nem csendre.

És most a nevem körüli csend fülsiketítő volt.

Nem voltam a szobában, de a záradékokban voltam. Én az építészetben voltam. Szerepeltem a kockázati táblázatokban, a szabadalmi indexben, a megtartási mutatókban, a korai szavazati részvényosztályban.

Senki sem ellenőrizte kétszer, mielőtt fejszével lendített.

Nem voltam elment.

Mindenhol ott voltam.

És minél többet ástak, annál inkább rájönnek, hogy nem lehet elindítani a tervrajzot.

A következő név a Zoom váróteremben nem az volt, akit látni akartál, hacsak nem nyújtottál be vagy kaptál igényt.

Trish Hollerin, vezető kockázati tanácsadó biztosítási csoport.

Fekete öltöny, sötét rúzs, kiismerhetetlen szemek.

Dana egy sóhajjal engedte be, ami szinte bepárásította a kamerát.

“Köszönöm, hogy csatlakozott hozzánk, Miss Hollerin,” mondta Harrison, felállva, hogy a szót adja neki, mintha a biztosítási tanács jelenléte kiszívta volna az összes oxigént a szobából.

“Rövid leszek,” mondta Trish, miközben átfutotta a képernyőt. “Ahogy tudod, a B sorozatú kulcsfontosságú személyzeti megállapodás értelmében Miss Simmons eltávolítása eljárási betartást követelt a meghatározott kormányzati lépésekhez. Ma reggel nem kaptunk megerősítést ezekről a lépésekről.”

Dylan előrehajolt, hangja feszült volt.

“Nézd, pénteki döntés volt. A startupokban gyorsan haladnak a dolgok. Nem gondoltuk, hogy ez ilyen szintű reakciót vált ki.”

Trish nem pislogott.

“Nem gondoltad, hogy ez egy biztosítási záradékot indít el, amit kártérítési kötelezettség alatt írtál alá?”

Harrison megköszörülte a torkát, és átadta a telefont.

“Átnéztem a dokumentációt. Nem volt bizottsági szavazás, nem jegyzőkönyv, sem dokumentált indítvány vagy aláírt határozat.”

A pénzügyi igazgató, aki az utolsó hívás óta sápadtabb és egyre csendesebb volt, végre megszólalt.

“Sosem láttunk elbocsátási szavazást a napirenden.”

“Egyszer sem, még informális jóváhagyást sem?” kérdezte Trish.

“Semmi,” mondta a pénzügyi igazgató. “Minden naptárt, minden táblás összefoglalót, minden jegyzetet megnéztem. Egyszerűen eltűnt a neve.”

Trish kissé megfordult.

“Szóval, ki engedélyezte?”

Dylan elkezdte kinyitni a száját, de Trish felemelte a kezét.

“Nem érdekel a vélemény. Neveket akarok. Időbélyegeket akarok.”

HR, aki tíz percig csendben volt, végül kifújta a hangot.

“Délután 18:05-kor kaptunk utasítást. Nincsenek mellékes aktáik, csak egy Slack üzenet, ami azt írta: ‘Azonnal távolítsd el Brendát. A régi szerepeket el kell hagyni.'”

Trish Dylan felé fordult.

“Az az üzenet a te fiókodról jött.”