“Ez csak egy név egy űrlapon, Mike.”
“Ezt mondta.”
“Akkor miért csinálod belőle nagy ügyet?”
A munkapadnak dőltem. “Tudod, hányszor látogatom meg őt?”
“Persze. Néha szerdánként.”
“Néha?”
“Tudod, mire gondolok.”
Tudtam. Beth tudta, hogy elmentem. Anyánk gyakran hívta, miután elmentem. Beth tudott a kávéról, a keresztrejtvényről és a kisebb vitákról, hogy a rövidítések való-e egy igazi rejtvénybe. Elég tudott ahhoz, hogy elfogadja a jelenlétem előnyeit anélkül, hogy megkérdezné, mennyi volt belőle.
“Anya azt akarja, hogy a neved legyen a kártyán,” mondtam. “A neved szerepel a kártyán.”
“Közelebb laksz.”
Elég közel laktunk, hogy a távolság nem volt a probléma. Beth eljárt anyánk lakásában ünnepekre, néha vasárnapi vacsorára és néhány szervezett eseményre. Nem volt idegen ott. De ő nem tudta, melyik konyhaszék remeg, vagy hol tart anyánk extra ceruzákat.
“Nem kérlek, hogy látogass meg,” mondtam. “Arra kérlek, hogy hagyd abba a hívást, mert ő hozta meg azt a döntést, amit mindketten szerettétek volna.”
“Ez nem fair.”
“Nem kértem a méltányosságot.”
Befejeztem a hívást, mielőtt belevághattunk volna a szokásos szokásainkba. Beth elmagyarázta, hogy elfoglalt. Elmagyaráztam, hogy én is elfoglalt vagyok. Emlékeztetett arra, hogy van családja, és elvárták volna, hogy úgy tegyek, mintha ezek a szavak nem ugyanazt a jelentést hordoznák, amikor kimondta őket.
