Megdermedtem. Nem nyúltam hozzá. A hideg futkározott a hátamon: egy rejtett kamera pontosan az ágyra és a szoba bejáratára irányítva. Nem Dánielt hívtam. A belső vonalon azonnal a szálloda biztonsági szolgálatát tárcsáztam.

A rendőrség által lefoglalt felvételek további részleteket fedtek fel.

A hajnali videókon tisztán látszott, ahogy Dániel előveszi a laptopomat és lefotózza az adóbevallásaimat, valamint a nagymamám után rám maradt értékpapírszámla kivonatait. Majd a felvételen látható volt, amint kivesz a minibárból egy felbontott ginest és egy vodkás üveget, és az én éjjeliszekrényemre, a kiborított piperetáskám mellé állítja őket.
– Tedd a személyes holmijai mellé – utasította az anyja.
– De mit bizonyít ez önmagában? – kérdezte Dániel bizonytalanul.
– Önmagában semmit. De ha a kamerát úgy állítjuk be, és összekötjük a reggeli hisztériájával, meglesz a mintázat: labilis, részeges, megbízhatatlan. Rá fog kényszerülni az aláírásra.

A hideg veríték vert ki. A tervük primitív volt, mégis hátborzongatóan gátlástalan.