Minden péntén, amióta csak az eszemet tudom, Paige és Gloria együtt vacsoráztak. Ez csak egy dolog volt, amit csináltak. Télen grillezett sajt, nyáron valami grillező nélkül, mindig pénteken mindketten, mindig ketten Paige kis konyhaasztalánál. Amikor anyám élt, mi is elmentünk. Halála után kevesebbet tartottunk. Aztán, ritkán, aztán valahogy egyáltalán nem. Ez nem véletlen volt. Most már értem.
[felfújás] Apám szándékosan hagyta, hogy a távolság nőjön. Ahogy hagyod, hogy egy sövény magasra nőjön két ház között, hogy ne kelljen tovább integetni. Minden alkalommal, amikor Paige javasolt látogatást, volt oka annak, hogy nem történhetett meg azon a hétvégén. Minden alkalommal, amikor Gloria hívott, apám valami közepén volt. Sosem volt verekedés. Sosem volt ajtó csapva becsapódása. Száz apró késés volt, amelyek több mint 3 évet falba hoztak.
De Paige sosem engedte el teljesen. A születésnapomon írt. [felfújás] Karácsonykor küldött egy képeslapot, amiben egy 20 dolláros bankjegy volt összehajtva, hogy apám ne mondhassa, hogy nagy felhajtást csinált. És minden egyes alkalommal, amikor a ritka unokatestvér ballagásán vagy a boltban történt véletlen összetűzésen láttam, ugyanazt mondta, amikor búcsúztunk. Megfogta a vállaimat, egyenesen rám nézett, és azt mondta: “Nem kell semmit magyaráznod. Csak azt kell mondanod, hogy készen állsz hazatérni.”
Szerintem kedves dolog volt, amit a nagynéni mondott, kedvesség, valami meleg, ami betölti azt a teret, ahol régen valódi kapcsolat volt. Nem tudtam, hogy ez egy ígéret. Nem tudtam, hogy minden alkalommal, amikor ezt mondja, megújítja az esküt, amit egy haldokló nőnek tett.
