Nem vitatkoztam tovább. Felmentem a lépcsőn. A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte fájt a mellkasom, de a kezem nem remegett, miközben behúztam a két táska cipzárját. Ledobtam a szekrény kulcsát az íróasztalra, megragadtam a füleket, és visszamentem a földszintre.
Apa a folyosón állt, karba tett kézzel. Amikor meglátta a táskákat a kezemben, az arcán átfutott egy pillanatnyi bizonytalanság. Nem hitte el, hogy valóban megteszem. Azt hitte, könyörögni fogok, sírni, vitatkozni, ahogy egy bűnös tenné, aki próbálja menteni a menthetőt. De én csak megálltam a bejárati ajtó előtt, kezemben az egész addigi életemmel.
Ránéztem, egyenesen a szemébe.
– Mielőtt végleg kitiltasz a saját családodból, apa, tegyél meg magadnak egyetlen szívességet. Nézd meg a konyhai biztonsági kamera felvételét.
A szoba levegője hirtelen megváltozott. Apa pislogott egyet. Az előző évben történt környékbeli betöréshullám után szerelt fel két diszkrét beltéri kamerát: az egyik a bejárati ajtóra és a hátsó folyosóra nézett, a másik pedig közvetlenül a konyhaszigetre és a nappali átjárójára.
Melissa hangja hirtelen rekedten, elcsukló sietséggel tört fel a sarokból:
– Az a kamera… az a kamera hónapok óta nem működik, apa! Rossz a tápegysége, mondtad is a múltkor!
